48. Kósza könnycsepp

Drága Törpilláim!
Ezerszer is bocsánat, amiért ennyit késtem az új résszel, de egyszerűen sem időm, sem idegzetem nem volt leülni a gép elé, és befejezni a rész megírását. Kérlek, ne haragudjatok!
Kivételesen nem is húznám tovább a szót; jó olvasást kívánok mindenkinek! <3 <3 <3

Hugs&Kisses
Ria:)

Május 23./Szombat

Sok mindent el tudtam eddig képzelni Bátoryról, de a múltkori „most aztán elveszem tőled a barátodat” eset után rájöttem, alulértékeltem őt. Többre képes, mint gondolnám, és ezt ma ténylegesen be is bizonyította. Hogy miképpen? Na, ez egy érdekes és igen hosszú történet, szóval… Kezdjük a mesedélutánt! Vagy valami olyasmit.

***

- Hanna, szakadj már le arról az ablakról! Már rég megelőztük azt az autót! – hadonászott idegesen Zita, de az említett hajthatatlan volt. Körülbelül fél órával ezelőtt elmentünk egy személyautó mellett, melyet egy kifejezetten helyes egyetemista srác vezetett. Nos, Hanna azóta a busz leghátsó ablakára volt tapadva, és csillogó szemmel várta, hogy újra felbukkanjon „élete szerelme”. Mit ne mondjak, ez ám a love story.
- Nem érdekel! – intette le Zitát, és tovább álmodozott a srácról, akit valószínűleg soha többé nem fog látni.
Sóhajtva feltápászkodtam az ülésemről, és körbenéztem a társaságon. Bátory a busz elejében kuksolt, fülében fülhallgató, és teli torokból énekelte Omi Chearleader című „remekművét”, de már vagy fél órája, megállás nélkül. Komolyan, ha valaha szerettem volna ezt a számot, mostanra biztosan meggyűlölöm, tekintve, hogy Lilla még annyira sem tud énekelni, mint én, és ez nagy szó. Harmadikban a tanár kivágott óráról, amiért zavartam a rendet. Pedig csak az osztállyal együtt énekeltem, becsszó. Nos, a Bátory Lilla féle szerenádot még fűszerezte Kíra káromkodása, aki valami játékkal szórakozott a telefonján, de sehogy sem sikerült megdöntenie a rekordját, ezért lassan már az egész világot elátkozta a cifrábbnál cifrább mondataival. Hanna ugyebár az arcával takarította a hátsó ablakot, annyira leste, hogy mikor tűnik fel a titokzatos fiú, Zita pedig egyre idegesebben könyörgött neki, hogy szálljon ki a trédével a hasából, mert ez így nem túl kényelmes. A kapusunk már 10 perce veszekedett a nővérével telefonon, akivel egy hete összebalhéztak azon, hogy melyikük kapja meg a nagyobb szobát az új házukban. Komolyan, én már kívülről fújtam az összes szívességet, amiért cserébe neki járna a szoba, olyan hangosan beszélt. Mellettem Stella békésen szunyókált, mivel a rosszullét elleni tablettájával kiütötte magát, de állítása szerint ez még mindig jobb, mint telehányni a buszt. Nos, van benne igazság.
Hirtelen elsuhant mellettem egy focilabda, ami két tizedmásodperccel később egyenesen kiütötte a nagyban rekordot döntő Kíra kezéből a mobilját.
- Bocsi! – kiáltotta Móni. – Visszapasszolod?
- Normális vagy? Egy pont hiányzott ahhoz a ki****ott rekordhoz! – visította Kíra.
- Mondtam, hogy bocs. – vont vállat Móni.
- Kösz, sokra megyek vele. – hajította vissza idegesen a labdát Kíra, de a dühének köszönhetően célt tévesztett, és Móni helyett az edzőt találta el. Na, ebben a pillanatban megfagyott a levegő a buszban, konkrétan Bátory is kiszedte a füléből a fülhallgatóját, és végre befejezte a kornyikálást. Olyan csend volt, hogy a sofőr a szemöldökét ráncolva bámult minket a visszapillantó tükörből, mondván, gyanúsan nagy a csend.
- Melyik volt? – üvöltötte el magát hirtelen az edző, mire egy emberként pillantott mindenki Kírára.
- Elnézést. – motyogta.
- Na, kislányom, akkor te most kicsit előbb kezded a bemelegítést. – közölte villódzó szemekkel, majd kicsivel hangosabban elordította magát:
- 50 guggolás! Gyerünk, kezdheti!
- A buszon? – hüledezett Kíra.
- Ha gondolja, ki is rakhatjuk itt az út szélén, mi meg tovább megyünk. – ajánlotta fel „nagylelkűen” az edző, mire Kíra inkább szó nélkül nekiállt a feladat teljesítésének.

***

10 perc volt hátra a bajnoki döntő kezdetéig, a csapat a pálya szélén melegített, de én még mindig az öltözőben szerencsétlenkedtem. Tudniillik a lábszárvédőm mindig a legrosszabb pillanatokban tűnik el. Ilyen volt ez a mostani is.
- Hé, Liz, igyekezz! – kiáltott be Stella az öltözőbe, de aztán rohant is vissza a pályára. Már majdnem becsapódott mögötte az ajtó, ám ekkor egy lábfej megakadályozta ezt.
- Szia, Lilla. – morogtam oda sem nézve. Rögtön felismertem a cipőjét.
- Csá, Székely. – támaszkodott neki az ajtófélfának.
- Szeretnél valamit? – meredtem rá idegesen, mivel nem tudtam eltalálni, miért állt meg az öltöző előtt ahelyett, hogy bejött volna.
- Igen, szeretnék. – közölte, és esküdni mertem volna, hogy megvillant a szeme – Soha többé nem látni téged. Tudod, ennek nagyon örülnék.
- Az érzés kölcsönös. – forgattam meg a szemem. Mit ne mondjak, azóta ki akar túrni a csapatból, hogy megjelentem az első edzésen.
- Gondoltam. De van egy kis különbség. Én teszek is valamit ezen ügy érdekében.
- Tessék? – kérdeztem rosszat sejtve. Most jön az a rész, hogy előhúz egy baltát a háta mögül, aztán lecsap vele?
- Jól hallottad. – húzta ki magát. Ekkor a zsebéből előrántott egy kulcsot, majd egy villámgyors mozdulattal becsúsztatta a zárba, és elfordította. Nos, ha nem is balta volt nála, a végeredmény nagyjából ugyanolyan hatással volt rám: teljesen bepánikoltam.
Egy tizedmásodperc alatt az ajtóhoz robogtam, és teljes erőmből ütlegelni kezdtem.
- Bátory, most azonnal engedj ki! – üvöltöttem teli torokból, de nem kaptam választ.
- Tudom, hogy hallod! Nyisd ki az ajtót! – kiabáltam egyre hangosabban, de továbbra sem reagált rá egy lélek sem.
Ez nem lehet igaz! Lehetetlen! Biztosan csak álmodom, ennyire nem lehet gonosz.
És mégis.
Akárhogy csipkedtem magam, nem ébredtem fel a saját ágyamban az éjszaka közepén. Persze, hogy nem. Hiszen ez a valóság, én pedig bent rekedtem az öltözőben, miközben odakint egy egész csapat számított rám.
Csodás.

***

Nagy elkeseredésemben nem volt mit tenni, egy öltözőpadon elterülve számoltam a perceket, miközben magamban mindennek elmondtam Bátoryt. De most komolyan! Hogy képzeli, hogy bezár engem ide? Ráadásul abban is biztos voltam, hogy ebből én jövök ki rosszul; az egész helyzet azt sugallta, hogy annyira izgultam, inkább ki se merészkedtem a pályára. Hurrá, már csak ez hiányzott nekem.
Újra a faliórára pillantottam, de inkább elkaptam róla a tekintetemet, mert csak még nyomorultabbul éreztem magam a tudattól, hogy mindössze negyed óra van hátra a meccsből.
- Alíz! Odabent vagy? – kiabálta valaki teli torokból, és hallottam, hogy rázni kezdi a kilincset. Körülbelül olyan gyorsan ugrottam fel a padról, mint Sziszi, mikor másodikban pókot talált az asztala alatt.
- Itt vagyok! – kiáltottam vissza Stellának. Tudtam, hogy ő az, felismertem a hangját.
- Mit csinálsz itt? Egy órája mászkálok az épületben téged keresve! – dörömbölt idegesen az ajtón.
- És miért nem az öltözőben kezdted? – értetlenkedtem.
- Bátory azt mondta, hogy mikor kijött, te már leléptél valahová, és nagyon idegesnek tűntél. Azt állította, biztos berezeltél. – magyarázta.
- Hogy az a szemét… - kezdtem volna bele egy újabb cifra átokba, ám Stella közbevágott.
- Elmondanád, mi folyik itt?
- Bátory bezárt ide. Tuti azt tervezi, hogy megutáltat engem a csapattal. – ütöttem bele ököllel az ajtóba.
- Az a rohadék… - kiáltotta Stella, és komolyan ledöbbentem. Ez volt a legcsúnyább szó, amit valaha hallottam tőle.
- Stella, kérlek, segíts! Ki kell jutnom innen, hogy tisztázhassam magam. – könyörögtem.
- Oké, várj, megpróbálom kinyitni az ajtót egy hullámcsattal. – jutott eszébe.
- Olyat is tudsz? – döbbentem le.
- Anyától tanultam. – felelte, mintha ez teljesen természetes lenne. – Egyébként miért nem hívtál fel senkit? – kérdezte a zárban matatva a csattal.
- Idelenn nincs térerő. – utaltam arra a tényre, hogy az öltöző a pincében van.
- Ó!
- Készen vagy? – ugráltam idegesen.
- Egy pillanat. – szűrte a foga között. És valóban, egy másodperccel később szélesre tárta az ajtót, mire, mint akit puskából lőttek ki, kirontottam a folyosóra, és Stella nyakába ugrottam.
- Köszönöm! – öleltem át szorosan.
- Semmiség. – karolt át ő is – Viszont, igyekezz, mindjárt vége a meccsnek!

***

- Az állás döntetlen! 5 perc van hátra a bajnoki döntőből; vajon ki viszi haza a győztesnek járó kupát? – kiáltotta a mikrofonba a kommentátor.
- Székely, maga hol volt? – ripakodott rám az edző dühtől vöröslő fejjel, amint meglátott.
- Fogságban. – válaszoltam kurtán.
- Hogy mondja? – nézett rám egyre idegesebben.
- Nem lényeges.
- De az! És ezt nem fogom szó nélkül tűrni! Most viszont húzzon a pályára, meg kell nyernünk a meccset. – hajolt bele az arcomba üvöltve.
- Igenis.
Az edző időt kért, majd az egyik cserejátékosunkat a kispadra küldve felparancsolt engem a műfűre.
- Te meg mégis hol voltál? – ripakodott rám Zita amint meglátott – Cserben hagytad a csapatot, kapitány! – az utolsó szót szinte köpte, én pedig kezdtem nyomorultul érezni magam.
- Zita, ez nem… - fogtam bele a magyarázkodásba, de ekkor a bíró belefújt a sípjába, és folytatódott a meccs. Nem volt lehetőségem megvédeni magam, mindenki úgy érezte, hogy felültettem őket, és lassan kezdtem én is így hinni. Tényleg cserbenhagytam a csapatot, még ha nem is szándékosan, ők pedig csalódtak bennem. Féltem, hogy ezt nem lesz könnyű helyrehozni.
- GÓL! – üvöltött fel mindenki a nézőtérről. Ekkor eszméltem csak fel, és jöttem rá, hogy a tudatalattim cselekedett helyettem. Én lőttem azt a gólt. A győztes gólt, de… senki nem jött oda megölelni érte, mint máskor; a csapat minden tagja elvonult mellettem, és még csak rám sem néztek. Őszintén: senkinek sem kívánom az érzést, ami engem akkor elfogott. Valami iszonyatos volt.
Nos, a meccset megnyertük, de nagy esély volt rá, hogy a csapat ugyanabban a pillanatban szét is hullott.

***

- Nézzétek, itt a mi „hűséges” kapitányunk. – vinnyogta Bátory, mikor jóval a többiek után bevánszorogtam az öltözőbe, és levágtam magam a padra.
- Szerintem fogd be. – tanácsolta Stella.
- Mert ha nem, mi lesz, Szöszi? – szólt vissza csípőből.
- Mondjuk, elárulhatom mindenkinek, hogy Alíz a te hibádból késte le a meccset. – vonta fel a szemöldökét Stella.
- De édes! Véded a kis barátnődet? – „hatódott meg” Bátory. Mondtam már, hogy ki nem állhatom?
- Hé, Liz! – dugta be hirtelen a fejét az ajtón Erik. Oké, erre a fordulatra nem számítottam.
- Szia. – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Hahó! Vak vagy? Ez egy lány öltöző! – ripakodott rá Bátory.
- Ebben az esetben nem világos, hogy te mit is keresel itt. – vágott vissza Stella. Hűha, ma aztán felvágták a nyelvét.
- Hülye p***a. – fújtatott Lilla.
- Hogyhogy itt vagy? – léptem oda Erikhez, és szorosan megöleltem. Szükségem volt rá, úgyhogy épp a legjobbkor érkezett.
- Beszéltem Stellával. – simította meg a hátamat. – És gondoltam, kéne egy kis segítség.
- Hogy érted? – húzódtam el tőle gyanakodva.
- Csak figyelj. – kacsintott. - Hé, lányok! Mint tudjátok, Liz nem volt ott a meccs legnagyobb részében.
- Kösz, hogy emlékezteted őket. – sziszegtem.
- Nyugi. – mosolygott biztatóan. – És most mindannyian gyávának tartjátok, pedig k***ára de nem tehet róla, hogy egy bizonyos személy bezárta őt az öltözőbe. – váltott át kicsit idegesebb hangnemre.
- Hahaha. Jaj, de vicces fiú vagy te! – „nevetett” Bátory, és rácsapott Erik vállára.
- Tényleg? Akkor is vicces leszek, ha elmondom, hogy te voltál az a valaki?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – vont vállat Lilla.
- Szerintem viszont van. És… - nyitotta ki az ajtót, majd teátrális mozdulattal a folyosó falára mutatott – a biztonsági kamera szerint is. Ha óhajtod, megkereshetjük a pasit, akinél a felvételek vannak.
Bátory szája tátva maradt a döbbenettől, ahogy nagyjából mindenki másé is a helyiségben. A sztori különös fordulatot vett: immár nem rám, hanem Bátoryra bámultak kikerekedett, félig hitetlenkedő, félig csalódott szemekkel.
- Hű. – nyögte Stella.
- Lilla… - szólalt meg néhány percnyi csend után Zita – Igaz ez?
Na, és ekkor aztán kitört a vulkán, robbant a bomba, átszakadt a gát, és sorolhatnám még a hasonlatokat, de a lényeg ugyanaz: Bátory megmutatta nekünk az igazi énjét.
- Hogy igaz-e? Még kérdezed? Persze, hogy az! És tudjátok, miért tettem? Mert ez a koszos kis r**anc nem érdemli meg, hogy kapitány legyen! Az az én helyem volt, de ő elvette! – ordította – Ti mindannyian jelentéktelen kis senkik vagytok, akik a labdát se ismerik fel, egyedül én tartottam össze a csapatot, erre leváltottatok! Mindannyian tehetségtelen idióták vagytok, és nekem köszönhetitek minden sikereteket, és… - fröcsögte, de körülbelül eddig bírtam. Közbe kellett vágnom.
- Valóban? Akkor hogy lehetséges az, hogy a csapat akkor került a csúcsra, mikor már nem hagytuk, hogy egyedül te játsszál a csapat helyett? Hogy van az, hogy sokkal összetartóbbak lettünk, mióta nem te vagy a kapitány? Ha? Áruld már el nekünk, légy szíves! És azt pedig külön kikérem magamnak a csapat nevében, hogy így beszélj rólunk. Mi itt vagyunk egymásnak, és együtt bármit el tudunk érni, de te egyedül vágod magad alatt a fát, és zárod ki magad a csapatból, úgyhogy… Mondd csak, Lilla, ki is itt a vesztes? Mert hogy rajtad kívül egyikünk sem, az biztos. Ha ma nem nyerünk, akkor is győztesként távoztunk volna, mert ettől függetlenül nem adjuk fel, és kitartunk egymás mellett. Ez az igazi csapatszellem, és tudod, őszintén sajnálom, hogy te nem akartál a részese lenni sosem.
Rögtönzött kis monológomat néma csend fogadta, tisztán lehetett hallani, ahogy a falon levő óra egyesével üti a másodperceket.
Pár percig még farkasszemet néztem Bátoryval, és még most is pontosan meg tudom mondani, melyik volt az a pillanat, amikor döntött. Mikor eldöntötte, hogy kilép azon az ajtón, és otthagy minket. Örökké emlékezni fogok arra a pillanatra, mert akkor egy olyan ember állt előttem egyetlen másodpercre, akiről tudom, hogy kedveltem volna, de Bátory nem mutatta meg nekünk azt az énjét. És hogy miért nem fogom elfelejteni azt a momentumot? Nos, az a kósza könnycsepp, ami megcsillant a szemében, nem olyan dolog, ami igazán könnyen elfelejtődik. Lilla viszont tett róla, hogy más ne láthassa: egy pillanatra elgyengült, nem akarta nekünk megmutatni azt, aki a lelke mélyén lenni szeretne, aki az igazi Bátory Lilla. Akkor és ott nem engedte, hogy megismerjük őt.
De már nem is fogja, mert a varázslat hirtelen megtört, ő pedig szó nélkül kisétált az ajtón.
És egyikünk sem ment utána.

Alíz