43. Belefáradtam

Sziasztok, Drága Törpillák!
Amikor elolvastam az előző részhez írt kommentjeiteket, annyira meghatódtam! Ti vagytok a világ legjobb olvasói! :) <3 <3 <3 Köszönöm, hogy ilyen kitartóan olvassátok a blogot, és várjátok az új részeket! Számomra ez hatalmas megtiszteltetés és persze boldogság is. Ennek örömére meg is érkeztem az új fejezettel, ami szerintem elég eseménydúsra sikeredett. A végéért két okból is bocsánatot kérek: maga az esemény miatt és mert kicsit összecsapott lett :/ Ennek ellenére remélem, olvasható lesz :D Várom a véleményeteket a részről és a történetről is összességében, mert tényleg érdekelne, mit gondoltok :* Egyébként bal oldalt, fenn fel lehet iratkozni rendszeres olvasónak, ha esetleg még nem tettétek volna meg (feliratkozás webhelyre), és a facebookos csoportba is beléphettek, ha szeretnétek.
Mindenkinek jó olvasást kívánok és kellemes ünnepeket! (Meg persze délig alvós téli szünetet :D)

Hugs&Kisses
Ria:)

ui: Tart a visszaszámlálás (nem az újévi :D) bal oldalt. Ott láthatjátok, hogy hány rész van még hátra az 1. évadból, ha valakit esetleg érdekel. <3

Április 11./Szombat

Amikor egész héten bosszankodva kérdezgettem magamtól, hogy „lehetne még ennél is rosszabb a helyzet???”, azt költői kérdésnek szántam, nem pedig kihívásnak! Csak mondom… De úgy tűnik, az élet vagy nem érti, vagy csak nem értékeli a nem létező humoromat, mert nemes egyszerűséggel a képembe vágta az unásig ismételt kérdésre a választ, ami így hangzott: IGEN! Más kérdés, hogy ezt tehette volna kevésbé fájdalmas módon is, igazán nem kellett volna tetézni azzal a kifejezetten szívfájdító ténnyel, hogy éppen akkor, mikor már úgy éreztem, talán lesz egy szikrányi kis boldogságom a héten, lecsap rám egy poligám démon reinkarnációja, nevezetesen Rácz Patrik. Jó, nem a szó szoros értelmében, de akkor is ő indította el azt a telefonhívást, szóval… Persze úgy is felfoghatnám, hogy „hurrá, legalább megmenekültem egy újabb csalódástól”, de ez egyelőre még nem megy, túl friss az emlék.
Na jó… Nincs értelme tovább kerülgetni a forró kását, ideje végre leírnom, hogyan válaszolt az élet a már említett kihívásomra a mai napon…

***

- Alíz, kérlek, gyere ki onnan! – kopogott anya még mindig kitartóan a szobám ajtaján. Ha jól számolom, két órája ezt csinálja, 5 percenként megáll a küszöbön, és elkezd kérlelni. Sikertelenül.
- Anya, hagyj egyedül! Ez most nem fog menni. – morgom az ajtónak támaszkodva.
- Édesem, legalább mondd el, mi történt! – próbálkozott tovább.
Hogy mi történt? Ha én elkezdem sorolni erre a kérdésre az összes választ, jövő ilyenkor is mesélni fogok. Hazajöttem Amerikából, a régi osztályomban már nem maradt helyem, akárhogy is próbálkoztam. A srác, aki tetszett, összejött valaki mással, aztán megcsókolt engem, az osztályom még jobban megutált, ősrégi ellenségem legyőzött. Elkezdtem focizni, az egész csapat utált, de szereztem egy új barátot, és végül kapitánnyá választottak, viszont ezzel párhuzamosan a legjobb barátnőmet is elvesztettem. Ja, és nehogy kihagyjuk a semmiből idepottyant testvéremet, aki hosszú ideig tette pokollá az életemet, és amikor végre kezdtek köztünk rendbe jönni a dolgok, ő elvesztette a szüleit, most pedig még az is kérdéses, hogy egyáltalán nálunk maradhat-e.
- Semmi. – mondtam végül, majd arccal előre rávetettem magam az ágyamra. Amikor meghallottam anya lépteit a lépcsőn lefelé közlekedve, végre rávettem magam, hogy kimerészkedjek a szobámból, és hová máshová mehettem volna, mint…
- Shad, bejöhetek? – kopogtam halkan, nehogy anyu megneszelje, végre kimozdultam rejtekhelyemről. Reggel óta erre a pillanatra vártam, beszélnem kellett vele. Gondoltam, ha már minden összekuszálódott az életemben, ezt az egy szálat kibogozhatnám.
Természetesen nem érkezett válasz, úgyhogy sóhajtva benyitottam a szobába.
- Szia! – mosolyogtam rá, és minden erőmet beleadtam, hogy őszintének tűnjön. Vilu az ágyán ült, összekuporodva, és térdét átölelve piszkálta a takarója szélét. Fekete haja már régen lenőtt, azzal pedig nem foglalkozott, hogy visszafesse, szóval természetes szőke és félig hollófekete tincsek keretezték sápadt arcát. Mi tagadás, borzalmasan nézett ki.
- Tudod… - huppantam le a vele szemközti fal tövébe – Szeretek bejönni hozzád. Lehet, hogy nem mondtam még, de akkor most bepótolom. – dőltem hátra, majd körmömmel láthatatlan csíkokat kezdtem húzogatni a nadrágomra. – Nekem… Nem lehetett testvérem, mert anyának lett valami rendellenessége szülés közben. De mindig is akartam egy lánytesót, erre jöttél te. Tudod, régen alig voltam képes elviselni téged, az a sok rózsaszín eléggé betett. Viszont megváltoztál, az új éned pedig még ijesztőbb lett. Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, ez csak álca, de akkor nagyon megkedveltelek, és ez máig sem változott. Shad, figyelj. A testvérem vagy. Lehet, hogy nem vér szerint, de én annak tartalak, és segíteni szeretnék neked, ha hagyod.
Hát… bár a rögtönzött kis monológom engem eléggé meghatott, Vilut már annyira nem érdekelte. Legalábbis nem mutatta.
Feltápászkodtam, és kissé csalódottan hagytam el a szobát. Ha őszinte akarok lenni, már régóta terveztem ezt a beszélgetést (terveim szerint nem csak én beszéltem volna, de mindegy). Ez volt az utolsó reményem: hogy mindenféle kertelés nélkül közlöm vele, számíthat rám. De nem nyílt meg, én pedig még tanácstalanabb lettem, mint voltam.

***

A nap hátralevő részét igen hasznosan töltöttem: bebújtam a takaróm alá, és csak néztem ki a fejemből. Néha előkotortam a nagy halomnyi képregényemet, és folytattam a munkát, de ma ehhez sem volt túlzottan türelmem. Egyébként az elmúlt hónapokban minden gondom elől a rajzolásba menekültem, ami igencsak hasznosnak bizonyult. Ilyenkor úgy éreztem egy másik világba kerültem, és nem kellett foglalkoznom a sok idiótával, aki nap mint nap körülvesz engem.
Éppen ilyen és ehhez hasonló magasröptű gondolatokkal szórakoztattam magam, amikor…
- Alíz! – kopogott újra anya.
- Nem vagyok itt. – kiáltottam vissza.
- Lehet, hogy te nem, de egy jóképű úriember bizony itt van. – közölte, mintha csak az időjárásról bájcsevegnénk.
- Tessék? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Jól hallottad. Nem szeretnél találkozni vele? Mert akkor kimentelek. – ajánlotta fel nagylelkűen, de tudtam, hogy csak blöfföl. Bármit megtette volna, hogy kirángasson a szobámból.
- Ki az pontosan? – kászálódtam ki az ágyból.
- Nem is tudom, azt hiszem, Eriknek hívják, de nem vagyok benne biztos. – töprengett, én pedig… Nos, olyan gyorsan ugrottam fel, hogy ekkora lendülettel akár az űrben is kiköthettem volna.
- Erik? – kérdeztem vissza szinte visítva.
- Igen. Miért? Nem akarod látni?
- Mi? Dehogynem! Azaz… De, persze, miért is ne… Mondd neki, hogy mindjárt megyek, várjon meg. – kezdtem össze-vissza futkározni a szobában, hogy rendbe szedjem magamat.
- Alíz, csak nem ő az a fiú, akibe úgy beleestél? – kíváncsiskodott anya.
- Mi? Te meg miről beszélsz? Nem vagyok szerelmes senkibe! – háborodtam fel rögtön.
- Értem. – mondta, de tudtam, hogy nem hisz nekem. Mindegy.
Az igazat megvallva Erikkel azelőtt is közel álltunk egymáshoz, hogy elmentem volna Amerikába, és az utóbbi időben kezdett visszaállni ez a régi rend. De mindig csak barátok voltunk, semmi több. Persze azért nem vagyok vak, tudom, hogy iszonyúan jóképű, ezen nincs is mit tagadni, de… sosem éreztem azt a bizsergető érzést, amit elvileg kellene a szerelmeseknek. Nem. Ez nem olyan volt. Egészen mostanáig. Várjunk, mi? Mekkora hülyeségeket tudok mondani? Most sem bizsereg a gyomrom ahányszor meglátom. Mióta visszajöttem az osztályba egyáltalán nem akarom figyelmen kívül hagyni, hogy annyiszor bámul engem, mivel nem is tesz ilyet. Hát persze, hogy nem. A szívem sem ver gyorsabban a közelében, miért is tenné? Ez baromság. Naná, hogy az.
Most is csak azért próbáltam a legjobbat kihozni a külsőmből, mert… magamnak akarok tetszeni. Nem Erik miatt. Egyáltalán nem miatta.
- Szia, anya! Elmentem sétálni Erikkel, majd jövök! – szaladtam el mellette, és nem hagytam időt a válaszra.
- Alíz! Sötétedés előtt itthon vagy! – ordított még utánam, de nem volt időm reagálni. Ugyanis ekkor tártam ki a bejárati ajtót, ahol ott állt… egy barátom.
- Szia! – mosolyogtam rá.
- Szia! – köszönt vissza, és esküdni mertem volna, hogy elpirult. Biztosan csak képzeltem.
- Akarsz sétálni? – húztam fel a szemöldökömet, mivel kezdett kínos lenni a csend.
- Ugyanezt akartam kérdezni. – mosolyodott el.

***

Azt hiszem, nem túlzás azt állítanom, hogy órákig sétáltunk, miközben megbeszéltük az élet nagy dolgait. Foci, osztálytársak, közös ismerősök, zene, filmek… Minden. Éppen azon vitatkoztunk, hogy a citromos fagyi finom-e, avagy sem, mikor Erik hirtelen elhallgatott. Csöndben odasétált az egyik padhoz a parkban, ahol fel-alá járkáltunk egész idáig, és lehuppant rá.
- Gyere. – hívott oda engem is, mire kíváncsian leültem mellé.
- Valami baj van? – kérdeztem félve.
- Nem tudom. Aggódom érted. – bökte ki pár másodpercnyi hallgatás után.
- Értem? – kérdeztem vissza döbbenten.
- Igen. Olyan szomorúnak tűnsz mostanában. Mintha valami szörnyű gond gyötörne… - nyögte ki.
Teljesen ledöbbentem. Komolyan észrevette, hogy valami nincs rendben velem? Ennyire figyel rám? A meglepettségtől megszólalni sem bírtam.
Mikor Erik látta, hogy megnémultam, gyorsan szabadkozni kezdett.
- Figyelj, sajnálom. Nem kellett volna felhoznom, semmi közöm hozzá. Csak gondoltam, szeretnél beszélni róla.
- Jaj, nem erről van szó. Én csak… Meglepődtem, hogy észrevetted. – böktem ki végül.
- Persze, hogy észrevettem. Barátok vagyunk, nem? – mosolygott rám halványan.
Barátok. Miért volt olyan rettenetes számomra az ő szájából hallani ezt a szót?
- De. Barátok. – mondtam enyhén remegő hangon.
- Szóval… - köszörülte meg a torkát a beálló kínos csendet megtörve – szeretnél beszélni róla?
- A te érdekedben mondom, hogy nem ajánlatos azt kéned, hogy meséljek el mindent. – mosolyodtam el keserűen. – Holnap délig itt ülnénk, ráadásul borzasztó unalmas és gyerekes problémáim vannak másokéhoz képest. Meg amúgy is… Önzőség lenne, ha csak én beszélnék, és nem kérdezném meg, veled mi van. – magyaráztam.
- Liz… Ne hülyülj már! Sehol máshol nem lennék most szívesebben, igenis hallani akarom, mi történt veled. – fogta meg a kezem gyengéden. – És ha nagyon akarod, utána megkérdezheted, hogy velem mi van. – tette hozzá nevetve.
Nos… Így történt, hogy Mall Erikkel töltöttem egy egész délutánt, és kiteregettem előtte az egész életemet. Megbíztam benne, tudtam, hogy nem adja tovább a titkaimat. Egyébként is! Évek óta barátok vagyunk, megérdemli, hogy tudja, miken megyek keresztül, ha már egyszer ennyire érdekli.
Egy idő után már kiszáradt a szám, annyit beszéltem, Erik pedig csak hallgatott és hallgatott. Egyszer sem szólt közbe.
Akkor szólalt meg először, mikor végleg befejeztem a hosszúra nyúlt monológomat.
- Liz… Sajnálom.
- Mit? – néztem rá kíváncsian.
- Hogy én is úgy viselkedtem, mint a többiek. Miután hazajöttél, nem próbáltalak meg visszafogadni. Hülye voltam. De az az igazság, hogy féltem. – vallotta be, végig a szemembe nézve.
- Tessék? Mitől? – döbbentem le.
- Attól, hogy… A barátságunknak már vége. Hogy Amerika megváltoztatott, és már nem akarsz egy olyan senkivel lógni, mint én. Ez baromság volt tőlem. – motyogta.
- Erik… Én még mindig ugyanaz az ember vagyok, mint azelőtt. Nem változtam meg. Te pedig nagyon hiányoztál. – sütöttem le a szemem. Nem mertem ránézni, el sem hittem, hogy ezt kimondtam.
- Te is hiányoztál. – hallottam meg suttogó hangját, mire meglepettem kaptam fel a fejemet. Ekkor jöttem rá, mennyire közel van hozzám. Ekkor tisztán láttam csillogó szemének minden egyes pontját. Ekkor már tagadhatatlanul bizsergett a gyomrom, nem volt rá mentség. Ekkor már tudtam, hogy ő is ugyanezt érzi. Ekkor jöttem rá, hogy talán (TALÁN!) most meg akar csókolni. És ekkor… csörrent meg Erik telefonja.
Francba.
- Bocsánat. – nézett rám esdekelve, és ügyetlenül előhalászta a zsebéből a mobilját. Ahogy megláttam a képernyőn megjelenő nevet és fényképet, hirtelen máshogy láttam a világot, eltűnt a rózsaszín köd, a cuki pillangók. Minden. Csak a felismerés maradt, na meg a mérhetetlen düh. Abból volt elég.
Iszonyatos lendülettel pattantam fel a padról, nem számított, hogy Erik már elutasította a hívást. Eleget láttam.
- Alíz, mi történt? Sajnálom, hogy… - kezdett mentegetőzni, de ebből már nem kértem.
- Hogy te is ugyanúgy át akarsz verni, mint az a f***fej? Tényleg? Hát azt sajnálhatod, mert nem fog sikerülni! Hogy lehettem ekkora idióta? Azt hittem, te más vagy! Pontosabban olyan vagy, mint régen, mikor még barátok voltunk! De nem! Te is a rohadt terv része voltál, igaz? Vagy esetleg Patrik küldött, hogy összetörd a szívem, és így álljon bosszút rajtad keresztül? Köszönöm, igazán jól esik, hogy ennyire törődsz, szegény, ártatlan kis Alízzal, de nem kérek belőle többet! Elegem van abból, hogy engem csak kihasználni és átverni lehet! Megértetted? Remek. – ordítottam, és hatalmas lendülettel elfordultam az ellenkező irányba, majd nekivágtam a hazafelé vezető útnak. Nem néztem hátra. Nem hagytam, hogy bármit is válaszoljon. De főleg azért nem fordultam meg, mert nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy lássa a szemem sarkából kicsorduló könnyeket.
Hallottam, hogy utánam kiabál, és talán még futott is, hogy utolérjen, de ekkor én is sprintelni kezdtem, és meg sem álltam hazáig.
- Alíz! Te vagy az? Milyen volt a randi? – toppant elém anya a szemöldökét húzogatva. Elég vidámnak tűnt. Jó neki. – Jaj, édesem! Mi történt? – tűnt el hirtelen minden derű az arcáról.
Ezen a ponton már tényleg nem bírtam tovább. Kitört belőlem a sírás. És nem csak azért bőgtem, ami percekkel ezelőtt történt, hanem mindenért, amiért eddig még nem sikerült könnyeket hullatnom. Az elmúlt fél év borzalmas volt számomra, és abban a pillanatban már nem akartam egy erős lány álcája mögé bújni. Ekkor tört el végleg a mécses, már nem tudtam tovább küzdeni, és anya karjaiba vetettem magam. Csak sírtam és sírtam, nem tudtam leállni, nem tudtam reménykedni sem. Semmiben. Persze nincs olyan, hogy minden rossz, az én életemben is van boldogság, de jelenleg csak a szomorú dolgok uralták az elmémet, és nem volt erőm ahhoz, hogy megdöntsem az uralmukat. Régen lett volna, de mára már feladtam.
Belefáradtam.

Alíz