Elérkezett ez a nap is, hogy végre képes voltam befejezni a 41. rész megírását! :D Őszintén büszke vagyok magamra... Remélem, nem haragszotok, amiért ilyen későn jelentkezem, de hétköznap nincs időm írni, múlt hétvégén pedig nagyon sokat kellett tanulnom :( De most összekaptam magam, és egy rendkívül hosszú fejezetet hoztam el nektek! :)
Egyébként nagyon hálás vagyok a előző részhez érkezett kommentekért, pipákért, az új olvasókért és persze a 18 feliratkozóért <3 *világlegjobbolvasói*
De nem is húzom tovább az időtöket, jó olvasást mindenkinek! <3 <3 <3
Hugs&Kisses
Ria:)
ui: Facebook oldal, Facebook csoport linkje a bal felső sarokban, feliratkozni pedig közvetlenül alatta lehet, csak rá kell kattintani arra, hogy feliratkozás a webhelyre, onnantól már egyértelmű, hogy mit kell csinálni! ;) Nagyon jól esne, ha minél többen feliratkoznátok rendszeres olvasónak:) <3 <3
Március 20./Péntek
Két hónap telt el azóta, hogy utoljára írtam a naplómba, de őszintén, ebben a szürke, téli időben kinek van kedve órákig körmölni? Ráadásul ugyanazokat a mondatokat minden egyes nap… Mert ugye nagyjából semmi nem változott körülöttem, minden a régi, és… Borzasztóan unalmas. Na de most már nem mondhatom azt, hogy mégis nagy unalmamban ültem le naplót írni a mai napon, mivel… Hihetetlen dolog történt, amit még magam sem tudok felfogni, pedig én vagyok az esemény főszereplője.
Viszont ne szaladjunk ennyire előre… Ha már egyszer ilyen kényelmesen ülök itt, az ágyamon, azért összefoglalnám azt a pár apróbb változást, ami megesett velem az elmúlt időszakban.
Első és legfontosabb dolog: Shad-et továbbra sem sikerült előkaparnom a depresszió sötét takarója alól, de még nem adtam fel, és nem is fogom. Mint már párszor megfogalmaztam, egy ideje már a testvéremként tekintek rá, szóval ebből következik, hogy nem hagyom magára. A suliban ugyanolyan csendben üldögél, mint eddig, valószínűleg a többieknek semmi változás nem tűnt fel, nekem viszont annál inkább. Nem sérteget. Senkit. Sőt! Nem hogy nem sérteget, egyáltalán nem is beszél! Ezen sürgősen segítenem kell, csak egyelőre fogalmam sincs, hogyan, de rá fogok jönni! Mindenesetre az összes délutánomat a szobájában töltöm, és beszélek hozzá, vagy csak csendben ülök mellette, de azt szeretném, ha érezné, nem maradt egyedül! Hátha ez segít valamennyit…
Na, hagyjuk is ezt a témát, mert akkor képes leszek teleírni vele a naplómat idegességemben. Szóval… Még mindig nem a vidám híreké a főszerep, ugyanis újabb problémát észlelt az a kotnyeles kis radarom. Pontosabban egy régi gond súlyosbodását: Stella. Mármint nem maga Stella a probléma, hanem a viselkedése, a hangulata, meg úgy az egész kisugárzása. Talán a legjobb szó jelenlegi állapotára a nyomott. Merthogy nem mosolyog. Gyakran elbambul. Alig eszik. Nem lelkesedik semmi iránt, ami lássuk be, borzasztóan szokatlan. Oké, ezt akár be is tudhatnánk ennek a förtelmes téli szürkeségnek, de… Nem. Érzem, hogy valami más van a dolog mögött, csak gőzöm nincs, mi lehet az. Remek, Shad mellett még egy ügy, amit meg kell fejtenem. Persze nem lenne muszáj, de hát mindkettejüket szeretem, és segíteni szeretnék… hmm… na, erre még később visszatérek.
Következő depressziós indok (lesz még pár): katasztrofális jegyek. És nem… Nem 3-asokról beszélek. Őszintén szólva plafonig ugrálnék örömömben, ha már annyit elérnék, hogy van egy közepes osztályzatom; de nincs. Eszméletlenül sokat rontottam az utóbbi időben, ami valószínűleg betudható mindennek, ami velem történt mostanában: Patrik, veszekedések, mindenki utál, Bátory dühkitörései, rengeteg edzés, Stella nyomottsága, Noja parádéi (később kifejtem), Földesi Jaj De Nem Szeretem Tanárnő szemétkedései, Shad gyásza, és hogy ebből sehogy nem tudom kivakarni… Igazából tudnám még sorolni, de betelne a naplóm, szóval legyen elég ennyi. A lényeg az, hogy sürgősen javítanom kell, amit már a szüleim is szóvá tettek. Vagy inkább ordibálássá. Részletkérdés.
Mint említettem, Noja „parádéi” is felkavarták a vizet körülöttem, és ez egyáltalán nem túlzás. Újdonsült barátnőm ugyanis szemmel láthatóan mégsem zárta le magában előző kapcsolatát, pedig szentül állítja, hogy „ő márpedig befejezte”. A sztori igazából szörnyű módon egyszerű, akár egy nyálas, tök átlagos amerikai filmben is szerepelhetne. Vázlatosan: Patrik lecserélte előző csaját, szerzett egy másikat, és ezt így hetente, Noja pedig árgus szemekkel lesi a következő áldozatokat. Aztán mindig elmondja róluk a véleményét, kiborul, ideges lesz, szomorkodik, önbecsülési problémái lesznek (én miért nem voltam elég jó???), később túlteng benne az önbizalom, és ez kezdődik elölről minden csajnál. Na jó, ez nem lett „vázlatos” megfogalmazás, szóval leírom egy szóval: féltékeny. Mondjuk, olyan erősen tagadja ezt a tényt, hogy ekkora vehemenciával akár a Mount Everest-et is arrébb tudná tolni jó egy kilométerrel, de végül is mindegy. Remélem, egyszer túlteszi magát Patrikon, mert igazán jobbat érdemelne annál az alávaló, barom… áh, nem éri meg, hogy ennyi tintát pazaroljak rá.
Na, ha már az osztálynál tartottam, akkor térjünk át Sziszire! Jó, nem a kedvenc témám, de fontos, hogy róla is szót ejtsünk, mert ugye ő mindenhol ott van, mindenről tud, szóval, ha kihagyom az események leírásából, az olyan lenne, mint a fagyikehely tejszínhab nélkül. Jó, de tudod, hogy valami hiányzik belőle. Nos, drága, aranyos ellenségemről annyit kell tudni, hogy továbbra is királynőnek érzi magát, hű csatlósai még mindig nem hagyták faképnél, szerzett magának valami pasit, de aztán egy hét után dobta is… tehát minden olyan, mint volt, beleértve az irántam érzett utálatát is. Vagyis… Nem… Az már nem a régi; annál sokkal hatalmasabb. Hurrá.
Az osztály többi tagja nagyjából lenyugodott, már nem olyan nagy szám a múltbéli kis „botlásom”, de azért még mindig nem vagyunk kebelbarátok. Lehet, nem is leszünk, de tulajdonképpen nem bánom. Elég nekem, ha vannak igaz barátaim, más nem számít. Illetve… Egy valakit még kiemelnék.
Eriket. Két hónappal ezelőtt kaptam tőle egy fehér rózsát azon a bizonyos sorsdöntő meccsemen, és… Oké, bevallom, azóta is őrzöm, szépen megszárítottam, és most a komódom tetején tárolom, többi becses kincsem mellett. Félreértés ne essék, nem azért tartom ilyen értékesnek, mert Eriktől kaptam, hanem mert még soha senki nem vett nekem virágot apán kívül, szóval ez nagy dolog számomra. Erik ÚGY nem érdekel, csak barátok vagyunk. Tényleg. Biztosan. Hát persze, hogy csak barátok. Ja.
Ennek amúgy ékes bizonyítéka az, hogy a suliban is csak hülyülünk, mint két régi barát, akik együtt nőttek fel, aztán ennyi. Néha eljár a meccseinkre, de ezt bármelyik JÓ barátom megtenné. Persze csak ha lenne… Na, mindegy. A lényeg, hogy nem randizunk, nem chat-elünk órákat, nincs semmiféle „jaj, elpirultam” – pillanatunk, egyszerűen csak elvagyunk. Na, jó, azt hiszem, ezt a témát nem ragozom tovább, mert a végén még félreérthető lesz…
Na, és akkor most térjünk rá arra a kérdésre, ami a legjobban felidegesített az elmúlt időszakban. Nem, nem egy személyről beszélek, persze életem „drága” szereplőit is felsorolhatnám ide, csakhogy ha összekötném őket, sem érdekelnének annyira, mint a legújabb hír, amit anyáék közöltek velem körülbelül egy hónappal ezelőtt. Akkor annyira letaglózott, hogy nem volt idegzetem lejegyezni a naplómba, viszont most eljött az ideje. Hadd tudja meg az egész világ! Vagyis… Egy élettelen tárgy. Mindegy, ez akkor is jól hangzott.
- Alíz, kicsim! Beszélhetnénk? – kopogott be a szobámba mindkét szülőm egy fagyos, szürke, unalmas, idegtépő (stb.) februári szombaton. Ez már itt rosszul kezdődött. Igen ritkán hívnak „drágámnak” vagy „kicsimnek”. Tudják, hogy nem kifejezetten tűröm az ilyesmit.
Egyébként arra a párbeszédre nem különösebben emlékszem, bizonyára a sokk hatása, ami akkor ért. Szóval a lényeg: Mindannyian rájöttünk, hogy bár erősen igyekeztünk kerülni a témát, ez a módszer nem vált be, ugyanis a drága jó törvények… Izé… Köteleznek, vagy hogy mondják. Minden bizonnyal ennek köszönhettük azt a kifejezetten kényes szituációt, ami kialakult: Tárgyalást indítanak Shad elhelyezésének ügyében. Valójában nekem eddig eszembe sem jutott ez a fennálló veszély, pedig igazán gondolhattam volna rá. Vilu szülei elhunytak, a nagyszülei is, sokkal korábban, élő rokonok száma pedig igen csekély, ők is külföldön élnek: egy nagynéni, és az ő családja (férj és két gyerek). A felmerülő kérdés pedig nem más, mint hogy Shad kinél fog élni 18 éves koráig? Ausztriában, az édesanyja testvérénél, Magyarországon valami intézetben vagy pedig nálunk. Nos, evidens, hogy én melyikre szavazok, de ugye az én véleményemre a „nagyok” magasról tesznek, és igen kicsi annak az esélye, hogy Shad-et átengedik nekünk, ugyanis mi nem vagyunk a család tagjai, és ugye akadnak vérszerinti rokonok is. Az intézet lehetőségéről ne is beszéljünk. Brr.
A lényeg, hogy valamikor késő tavasszal anya és apa tiszteletét teszi a bíróságon, és mindent megtesznek azért, hogy a TESTVÉREM nálunk maradhasson. Ezt akkor, azon a ködös februári szombaton, a szobámban ülve eldöntöttük. Ahogy azt is, hogy Shad-nek nem szólunk erről az egészről addig, míg nem teljesen biztos a költözés. Van neki épp elég baja ezen kívül is.
Na, ennyit a múltról, mert kezd megfájdulni a kezem a sok írástól. Lássuk gyorsan a mai nap eseményeit, mert alig várom, hogy végre valami vidámat is papírra vethessek!
Tehát. 2015. március 20. Mindenidők legnagyobb képtelenségének dátuma, amikor is a csapatunk beírta magát a futball történetébe. Mi lettünk a „csapat, amelynek összes tagja minden bizonnyal lezúgott a lépcsőn, és beverte a fejét, mert normális emberek ilyet nem csinálnak”. Szép hosszú név, de magáért beszél.
Oké, kezdjük az elején, úgy minden sokkal érthetőbb lesz.
- Itt a sztárfocista! – visított fel Stella, mikor megérkeztem a sportközpont elé a mai edzés előtt.
- Szerintem nem vagy tisztában a szó jelentésével. – nevettem rá.
- Én viszont igen. – lépett elém Noja is, aki úgy döntött, végignézi a mai edzésünket. Mostanában gyakran lóg itt szabadidejében.
- Hallgatlak. – fontam keresztbe a karjaimat, mivel tudtam, hogy most egy Noja-féle monológ következik.
- Nos, sztárfocista. 11 betű, összetett szó. Jelentése: híres és tehetséges focista. Legismertebb szinonimája: Székely Alíz. – hadarta komoly arccal, belőlem pedig kitört a röhögés.
- Belétek meg mi ütött?
- Semmi. Csak veled ellentétben felvállaljuk, hogy jelenleg a csapat legjobbjai közé tartozol, Zita és Bátory mellett. – közölte Stella.
- Na, persze. – rugdostam zavartan egy kavicsot.
- Ne már! Mióta januárban megnyerted nekünk a bajnokság legnehezebbnek hitt meccsét, azóta rengeteget fejlődtél. Igenis küzdesz, és érdekel a foci. Lásd be! Az edző már a kezdőcsapatba oszt be, és hónapok óta nem ültél a kispadon, ráadásul Bátory egyre gyilkosabb szemekkel bámul rád, ami már önmagában bizonyíték arra, hogy lassan nála is jobb leszel. – fejtegette Stella.
Jó, belátom, hogy az a gól meghozta az önbizalmamat, és emellett még a kedvemet is ehhez a sportolós dologhoz, de azért a „sztárfocista” kifejezés erős túlzás. Nem vagyok jó. És ezt minden áldott nap hangoztatnom kell a túlságosan is elfogult családom és barátaim előtt, hiszen ők meg vannak győződve afelől, hogy született tehetség vagyok. Ez mondjuk igaz, csak nem a fociban. A lustaság sokkal jobban megy, ahhoz aztán van adottságom.
- Szerintem hagyjuk ezt. Úgysem tudtok meggyőzni. – karoltam át őket.
- De igen. Már rajta vagyunk az ügyön. – vert hátba tiszta erőből Noja, mire majdnem orra estem.
- Au! Igen, érzem a szeretetet, ami árad belőled. – görnyedtem előre nevetve.
- Mondom én. Se perc alatt meg fogunk győzni. Mert te vagy a mi sztárfocistánk.
- Álmaidban. – nyögtem.
- Ott is. – vont vállat mosolyogva.
- Alíz! Beszélhetünk? – jelent meg előttem hirtelen kisírt szemekkel Szandra, a kapusunk. Húha. Nem volt túl jó állapotban.
- Persze. Mindjárt jövök. – szóltam oda Stellának és Nojának.
- Mi történt? – futottam Szandra mellé ijedten.
- Geri szakított velem. – hüppögte könnyek között.
- Mi? – döbbentem le. Szandra egy hónapja volt együtt a barátjával, azelőtt csak álmodozott róla, és valamiért mindig én voltam az, aki meghallgatta, és nyugtatgatta. Végül összejöttek, ő pedig nem felejtette el nekem, hogy akkor mellette álltam. Geri egyébként egy rendes srácnak tűnt, a mi korosztályunk fiú csapatában játszott.
- Nem tudom, miért. – szipogta, én pedig igyekeztem megnyugtatni, úgy, ahogy régen is. Az öltözőbe menet végig azt próbáltuk kitalálni, mi történhetett.
Egyébként az elmúlt időben sokan osztották meg velem a problémáikat a csapatból, olyan lettem, mint valami pszichológus. Mondjuk, nem bántam, mert így segíthettem nekik, és emellett rengeteget javult a kapcsolatom a csapattagokkal is.
- Ne sírj! – karoltam át gyengéden Szandrát az ajtó előtt. Bólintott, majd beléptünk az öltözőbe.
- Liz! El is felejtettem! – ugrott rám Stella. Igen, tényleg rám ugrott.
- Mit? – mosolyogtam.
- Ma van a csapatkapitány választás. – lelkendezett. – Eldöntötted már, kire szavazol?
- Tényleg, kiment a fejemből… Igazából nem tudom, kire szavazzak. – biggyesztettem le a számat.
- Szerintem Zita fog nyerni. – súgta a fülembe izgatottan, én pedig egyetértettem vele. Az már más kérdés, hogy szerintem ő nem való kapitánynak, de mindegy is.
- Na jó! – ordított fel hirtelen Bátory, mire mindenki összerezzent. – Ha nem szavaztok rám, egyesével fogok mindenkit kicsinálni! Megértettétek elsőre, vagy ismételjem el a gyengébbek kedvéért?
Hát, ő így kampányol. Jó tudni. Hatásos. Vagy nem?
- Remek! Akkor húzzátok ki a beleteket a pályára, nem érünk rá egész nap! – kiabálta, miután tudomásul vettük, hogy elvárja, rá szavazzunk.
- Igenis, kapitány! – ordította valaki, mire Stella rávágta, hogy „Hangosabban!”. És akkor elkezdődött a nagy spongyabobos mesedélutánunk. Jó tudni, hogy ilyen jófej csaptunk van.
- Kussoljatok már el! – próbált rendet tenni Bátory, de végül csak az edző által kiszabott 20 pályakör tudta elvenni a kedvünket. De az nagyon.
Az edzés végén pedig elérkezett a nagy pillanat. Vagyis az edző egy bazinagy kartondobozzal.
- Na, akkor! Szandra! Ossz egy lapot mindenkinek! – szólította fel az edző.
- Edző bá! Minek ekkora doboz? – akadékoskodott Laura.
- Mert ebben foglak elküldeni Alaszkába, ha még egy kérdést felteszel. – magyarázta meg az edző, szerinte logikusan.
- És mit csináljunk a lapokkal? – pislogott nagyokat az egyik lány. Tény és való, nem az eszéért került a csapatba.
- Erre most nem mondok semmit. – bámult rá az edző olyan döbbenten, hogy ordítani is elfelejtett.
Percekkel később már mindannyian nagyban körmöltük a jelöltünk nevét a papír fecnikre. Kivéve engem, ugyanis fogalmam sem volt, kit írjak. Bátory kilőve, ez 100 százalék. Zitára szavaz mindenki, de én nem értek egyet, szóval ő is kiesett. Szegény Stella nem pont kapitánynak született. Szandra lelkiállapotát elnézve nem hinném, hogy ő a megfelelő… De akkor kit írjak? Végül, mikor már csak én nem dobtam be a tényleg túlméretezett dobozba a szavazatomat, sóhajtva beadtam a derekam, és Zita nevét körmöltem le. Úgysem számít, kit írok, hisz Zita a nyerő mindenkinél. Bátory pedig tajtékzani fog. Már csak ezért is megérte.
- Mindenki üljön fel a lelátóra! – kiabálta az edző, mi pedig letelepedtünk Noja közelébe, aki velünk együtt izgatottam várta a szavazás eredményét.
- Kire szavaztál? – súgta Stella.
- Zitára. – tátogtam hang nélkül, mire bólintott, jelezve, hogy ő is.
Ezalatt az edző hatalmas élvezettel (de tényleg) számolgatta a szavazatokat. A doboz tetején kupacokba rendezte az azonos nevet tartalmazó lapokat, ami nem lehetett túl nehéz, mivel csak 3 ember kapott szavazatot, abból kettő csak egyet-egyet.
- Na! – csapta össze a kezét zavartan, mint akit igazán meglepett a választás, és hirtelen nem tud mit kezdeni a helyzettel.
- A mai szavazás igen egyöntetűre sikeredett, ugyanis szinte mindenki ugyanazt a személyt kívánja a vezetői poston látni.
- Na, erről van szó! – kiabálta Bátory. – Mégse vagytok olyan idióták, mint gondoltam, ha ennyien rám szavaztatok! – állt fel büszkén.
- Bátory, üljön le! Korai még ez az öröm. – oltotta le az edző, mire Lilla totál döbbenten meredt rá.
- Ezt meg hogy érti? – kelt ki magából.
- Úgy, hogy idén, évek után először új csapatkapitányt köszönthetünk. – jelentette be, mire mindenki őrjöngeni kezdett. Hát persze, hogy nem Bátory nyert. Mindenki Zitára szavazott, akinek van egy csöppnyi esze.
- Micsoda? Ti aljas árulók! – visította Bátory.
- Üljön le! – ordította teli torokból az edző, mire a csaj valamelyest visszafogta magát, és csak az orra alatt füstölgött, lányhoz nem illő szitkokat.
- Szóval. 3 emberre érkezett szavazat. Az egyik Bátory Lilla, egy ember voksolt rá. A másik… Igen meglepő, de rá is csak egyetlen szavazat érkezett… - vakarta meg idegesen a tarkóját az edző. – Pál Zita.
- Tessék? – döbbentem le elég hangosan. Ha Zitára egyetlen szavazat érkezett, az azt jelenti, hogy… Egyedül én írtam az ő nevét a papírra. De akkor…
- Te mégis kire szavaztál? – fordultam Stella felé fura arckifejezéssel.
- Arra, aki minden bizonnyal az új kapitányunk lesz. – vont vállat.
- És az ki?
- Csöndet kérek! – kiabált az edző. – Nem lehet igaz, hogy pont a csacsogó kislányokkal kell foglalkoznom. – morogta, én pedig nem mertem megszólalni, nehogy leüvöltse a fejemet. Stella is néma csendben ült, szóval nem kaptam választ a kérdésemre.
- Tehát. A harmadik személy, ahogy már kitalálhatták… Nos, ő kapta a legtöbb szavazatot, két ember kivételével mindenki rá szavazott.
- Ki az? – kérdezte izgatottan Bella, a lány, aki mint már említettem, nem az eszéről híres.
- Te idióta! – fogta a fejét Szandra. – Kizárásos alapon az, akire te szavaztál.
- De az nem biztos… - bizonygatta Bella.
- Jó, én nem vagyok hajlandó veled vitatkozni, csak felhúzom magam miattad. – legyintett Szandra, az edző pedig megint elkezdett fegyelmezni. Szerintem egy szép napon a velünk való ordítása miatt meg fog némulni.
- Mindenki maradjon csöndben! – kiabálta, mire nagyjából elült az üvöltözés. – Szóval az új csapatkapitány, aki jövő márciusig biztosan az is marad, az… Nem hittem, hogy ezt mondom, de… - vágott egy csodálkozó grimaszt.
És akkor kimondta az egyetlen nevet, amire annyira nem számítottam, hogy előbb fogadtam volna arra, hogy a szomszéd Jóska bácsi nyer, mint arra a névre, amelyik elhangzott.
De bizony elhangzott, hiszen az edző hatalmas döbbenettel és értetlenséggel az arcán kiejtette a száján azt a két szót. AZT a nevet. Igen.
Az enyémet.
Viszont ne szaladjunk ennyire előre… Ha már egyszer ilyen kényelmesen ülök itt, az ágyamon, azért összefoglalnám azt a pár apróbb változást, ami megesett velem az elmúlt időszakban.
Első és legfontosabb dolog: Shad-et továbbra sem sikerült előkaparnom a depresszió sötét takarója alól, de még nem adtam fel, és nem is fogom. Mint már párszor megfogalmaztam, egy ideje már a testvéremként tekintek rá, szóval ebből következik, hogy nem hagyom magára. A suliban ugyanolyan csendben üldögél, mint eddig, valószínűleg a többieknek semmi változás nem tűnt fel, nekem viszont annál inkább. Nem sérteget. Senkit. Sőt! Nem hogy nem sérteget, egyáltalán nem is beszél! Ezen sürgősen segítenem kell, csak egyelőre fogalmam sincs, hogyan, de rá fogok jönni! Mindenesetre az összes délutánomat a szobájában töltöm, és beszélek hozzá, vagy csak csendben ülök mellette, de azt szeretném, ha érezné, nem maradt egyedül! Hátha ez segít valamennyit…
Na, hagyjuk is ezt a témát, mert akkor képes leszek teleírni vele a naplómat idegességemben. Szóval… Még mindig nem a vidám híreké a főszerep, ugyanis újabb problémát észlelt az a kotnyeles kis radarom. Pontosabban egy régi gond súlyosbodását: Stella. Mármint nem maga Stella a probléma, hanem a viselkedése, a hangulata, meg úgy az egész kisugárzása. Talán a legjobb szó jelenlegi állapotára a nyomott. Merthogy nem mosolyog. Gyakran elbambul. Alig eszik. Nem lelkesedik semmi iránt, ami lássuk be, borzasztóan szokatlan. Oké, ezt akár be is tudhatnánk ennek a förtelmes téli szürkeségnek, de… Nem. Érzem, hogy valami más van a dolog mögött, csak gőzöm nincs, mi lehet az. Remek, Shad mellett még egy ügy, amit meg kell fejtenem. Persze nem lenne muszáj, de hát mindkettejüket szeretem, és segíteni szeretnék… hmm… na, erre még később visszatérek.
Következő depressziós indok (lesz még pár): katasztrofális jegyek. És nem… Nem 3-asokról beszélek. Őszintén szólva plafonig ugrálnék örömömben, ha már annyit elérnék, hogy van egy közepes osztályzatom; de nincs. Eszméletlenül sokat rontottam az utóbbi időben, ami valószínűleg betudható mindennek, ami velem történt mostanában: Patrik, veszekedések, mindenki utál, Bátory dühkitörései, rengeteg edzés, Stella nyomottsága, Noja parádéi (később kifejtem), Földesi Jaj De Nem Szeretem Tanárnő szemétkedései, Shad gyásza, és hogy ebből sehogy nem tudom kivakarni… Igazából tudnám még sorolni, de betelne a naplóm, szóval legyen elég ennyi. A lényeg az, hogy sürgősen javítanom kell, amit már a szüleim is szóvá tettek. Vagy inkább ordibálássá. Részletkérdés.
Mint említettem, Noja „parádéi” is felkavarták a vizet körülöttem, és ez egyáltalán nem túlzás. Újdonsült barátnőm ugyanis szemmel láthatóan mégsem zárta le magában előző kapcsolatát, pedig szentül állítja, hogy „ő márpedig befejezte”. A sztori igazából szörnyű módon egyszerű, akár egy nyálas, tök átlagos amerikai filmben is szerepelhetne. Vázlatosan: Patrik lecserélte előző csaját, szerzett egy másikat, és ezt így hetente, Noja pedig árgus szemekkel lesi a következő áldozatokat. Aztán mindig elmondja róluk a véleményét, kiborul, ideges lesz, szomorkodik, önbecsülési problémái lesznek (én miért nem voltam elég jó???), később túlteng benne az önbizalom, és ez kezdődik elölről minden csajnál. Na jó, ez nem lett „vázlatos” megfogalmazás, szóval leírom egy szóval: féltékeny. Mondjuk, olyan erősen tagadja ezt a tényt, hogy ekkora vehemenciával akár a Mount Everest-et is arrébb tudná tolni jó egy kilométerrel, de végül is mindegy. Remélem, egyszer túlteszi magát Patrikon, mert igazán jobbat érdemelne annál az alávaló, barom… áh, nem éri meg, hogy ennyi tintát pazaroljak rá.
Na, ha már az osztálynál tartottam, akkor térjünk át Sziszire! Jó, nem a kedvenc témám, de fontos, hogy róla is szót ejtsünk, mert ugye ő mindenhol ott van, mindenről tud, szóval, ha kihagyom az események leírásából, az olyan lenne, mint a fagyikehely tejszínhab nélkül. Jó, de tudod, hogy valami hiányzik belőle. Nos, drága, aranyos ellenségemről annyit kell tudni, hogy továbbra is királynőnek érzi magát, hű csatlósai még mindig nem hagyták faképnél, szerzett magának valami pasit, de aztán egy hét után dobta is… tehát minden olyan, mint volt, beleértve az irántam érzett utálatát is. Vagyis… Nem… Az már nem a régi; annál sokkal hatalmasabb. Hurrá.
Az osztály többi tagja nagyjából lenyugodott, már nem olyan nagy szám a múltbéli kis „botlásom”, de azért még mindig nem vagyunk kebelbarátok. Lehet, nem is leszünk, de tulajdonképpen nem bánom. Elég nekem, ha vannak igaz barátaim, más nem számít. Illetve… Egy valakit még kiemelnék.
Eriket. Két hónappal ezelőtt kaptam tőle egy fehér rózsát azon a bizonyos sorsdöntő meccsemen, és… Oké, bevallom, azóta is őrzöm, szépen megszárítottam, és most a komódom tetején tárolom, többi becses kincsem mellett. Félreértés ne essék, nem azért tartom ilyen értékesnek, mert Eriktől kaptam, hanem mert még soha senki nem vett nekem virágot apán kívül, szóval ez nagy dolog számomra. Erik ÚGY nem érdekel, csak barátok vagyunk. Tényleg. Biztosan. Hát persze, hogy csak barátok. Ja.
Ennek amúgy ékes bizonyítéka az, hogy a suliban is csak hülyülünk, mint két régi barát, akik együtt nőttek fel, aztán ennyi. Néha eljár a meccseinkre, de ezt bármelyik JÓ barátom megtenné. Persze csak ha lenne… Na, mindegy. A lényeg, hogy nem randizunk, nem chat-elünk órákat, nincs semmiféle „jaj, elpirultam” – pillanatunk, egyszerűen csak elvagyunk. Na, jó, azt hiszem, ezt a témát nem ragozom tovább, mert a végén még félreérthető lesz…
Na, és akkor most térjünk rá arra a kérdésre, ami a legjobban felidegesített az elmúlt időszakban. Nem, nem egy személyről beszélek, persze életem „drága” szereplőit is felsorolhatnám ide, csakhogy ha összekötném őket, sem érdekelnének annyira, mint a legújabb hír, amit anyáék közöltek velem körülbelül egy hónappal ezelőtt. Akkor annyira letaglózott, hogy nem volt idegzetem lejegyezni a naplómba, viszont most eljött az ideje. Hadd tudja meg az egész világ! Vagyis… Egy élettelen tárgy. Mindegy, ez akkor is jól hangzott.
- Alíz, kicsim! Beszélhetnénk? – kopogott be a szobámba mindkét szülőm egy fagyos, szürke, unalmas, idegtépő (stb.) februári szombaton. Ez már itt rosszul kezdődött. Igen ritkán hívnak „drágámnak” vagy „kicsimnek”. Tudják, hogy nem kifejezetten tűröm az ilyesmit.
Egyébként arra a párbeszédre nem különösebben emlékszem, bizonyára a sokk hatása, ami akkor ért. Szóval a lényeg: Mindannyian rájöttünk, hogy bár erősen igyekeztünk kerülni a témát, ez a módszer nem vált be, ugyanis a drága jó törvények… Izé… Köteleznek, vagy hogy mondják. Minden bizonnyal ennek köszönhettük azt a kifejezetten kényes szituációt, ami kialakult: Tárgyalást indítanak Shad elhelyezésének ügyében. Valójában nekem eddig eszembe sem jutott ez a fennálló veszély, pedig igazán gondolhattam volna rá. Vilu szülei elhunytak, a nagyszülei is, sokkal korábban, élő rokonok száma pedig igen csekély, ők is külföldön élnek: egy nagynéni, és az ő családja (férj és két gyerek). A felmerülő kérdés pedig nem más, mint hogy Shad kinél fog élni 18 éves koráig? Ausztriában, az édesanyja testvérénél, Magyarországon valami intézetben vagy pedig nálunk. Nos, evidens, hogy én melyikre szavazok, de ugye az én véleményemre a „nagyok” magasról tesznek, és igen kicsi annak az esélye, hogy Shad-et átengedik nekünk, ugyanis mi nem vagyunk a család tagjai, és ugye akadnak vérszerinti rokonok is. Az intézet lehetőségéről ne is beszéljünk. Brr.
A lényeg, hogy valamikor késő tavasszal anya és apa tiszteletét teszi a bíróságon, és mindent megtesznek azért, hogy a TESTVÉREM nálunk maradhasson. Ezt akkor, azon a ködös februári szombaton, a szobámban ülve eldöntöttük. Ahogy azt is, hogy Shad-nek nem szólunk erről az egészről addig, míg nem teljesen biztos a költözés. Van neki épp elég baja ezen kívül is.
***
Na, ennyit a múltról, mert kezd megfájdulni a kezem a sok írástól. Lássuk gyorsan a mai nap eseményeit, mert alig várom, hogy végre valami vidámat is papírra vethessek!
Tehát. 2015. március 20. Mindenidők legnagyobb képtelenségének dátuma, amikor is a csapatunk beírta magát a futball történetébe. Mi lettünk a „csapat, amelynek összes tagja minden bizonnyal lezúgott a lépcsőn, és beverte a fejét, mert normális emberek ilyet nem csinálnak”. Szép hosszú név, de magáért beszél.
Oké, kezdjük az elején, úgy minden sokkal érthetőbb lesz.
- Itt a sztárfocista! – visított fel Stella, mikor megérkeztem a sportközpont elé a mai edzés előtt.
- Szerintem nem vagy tisztában a szó jelentésével. – nevettem rá.
- Én viszont igen. – lépett elém Noja is, aki úgy döntött, végignézi a mai edzésünket. Mostanában gyakran lóg itt szabadidejében.
- Hallgatlak. – fontam keresztbe a karjaimat, mivel tudtam, hogy most egy Noja-féle monológ következik.
- Nos, sztárfocista. 11 betű, összetett szó. Jelentése: híres és tehetséges focista. Legismertebb szinonimája: Székely Alíz. – hadarta komoly arccal, belőlem pedig kitört a röhögés.
- Belétek meg mi ütött?
- Semmi. Csak veled ellentétben felvállaljuk, hogy jelenleg a csapat legjobbjai közé tartozol, Zita és Bátory mellett. – közölte Stella.
- Na, persze. – rugdostam zavartan egy kavicsot.
- Ne már! Mióta januárban megnyerted nekünk a bajnokság legnehezebbnek hitt meccsét, azóta rengeteget fejlődtél. Igenis küzdesz, és érdekel a foci. Lásd be! Az edző már a kezdőcsapatba oszt be, és hónapok óta nem ültél a kispadon, ráadásul Bátory egyre gyilkosabb szemekkel bámul rád, ami már önmagában bizonyíték arra, hogy lassan nála is jobb leszel. – fejtegette Stella.
Jó, belátom, hogy az a gól meghozta az önbizalmamat, és emellett még a kedvemet is ehhez a sportolós dologhoz, de azért a „sztárfocista” kifejezés erős túlzás. Nem vagyok jó. És ezt minden áldott nap hangoztatnom kell a túlságosan is elfogult családom és barátaim előtt, hiszen ők meg vannak győződve afelől, hogy született tehetség vagyok. Ez mondjuk igaz, csak nem a fociban. A lustaság sokkal jobban megy, ahhoz aztán van adottságom.
- Szerintem hagyjuk ezt. Úgysem tudtok meggyőzni. – karoltam át őket.
- De igen. Már rajta vagyunk az ügyön. – vert hátba tiszta erőből Noja, mire majdnem orra estem.
- Au! Igen, érzem a szeretetet, ami árad belőled. – görnyedtem előre nevetve.
- Mondom én. Se perc alatt meg fogunk győzni. Mert te vagy a mi sztárfocistánk.
- Álmaidban. – nyögtem.
- Ott is. – vont vállat mosolyogva.
- Alíz! Beszélhetünk? – jelent meg előttem hirtelen kisírt szemekkel Szandra, a kapusunk. Húha. Nem volt túl jó állapotban.
- Persze. Mindjárt jövök. – szóltam oda Stellának és Nojának.
- Mi történt? – futottam Szandra mellé ijedten.
- Geri szakított velem. – hüppögte könnyek között.
- Mi? – döbbentem le. Szandra egy hónapja volt együtt a barátjával, azelőtt csak álmodozott róla, és valamiért mindig én voltam az, aki meghallgatta, és nyugtatgatta. Végül összejöttek, ő pedig nem felejtette el nekem, hogy akkor mellette álltam. Geri egyébként egy rendes srácnak tűnt, a mi korosztályunk fiú csapatában játszott.
- Nem tudom, miért. – szipogta, én pedig igyekeztem megnyugtatni, úgy, ahogy régen is. Az öltözőbe menet végig azt próbáltuk kitalálni, mi történhetett.
Egyébként az elmúlt időben sokan osztották meg velem a problémáikat a csapatból, olyan lettem, mint valami pszichológus. Mondjuk, nem bántam, mert így segíthettem nekik, és emellett rengeteget javult a kapcsolatom a csapattagokkal is.
- Ne sírj! – karoltam át gyengéden Szandrát az ajtó előtt. Bólintott, majd beléptünk az öltözőbe.
- Liz! El is felejtettem! – ugrott rám Stella. Igen, tényleg rám ugrott.
- Mit? – mosolyogtam.
- Ma van a csapatkapitány választás. – lelkendezett. – Eldöntötted már, kire szavazol?
- Tényleg, kiment a fejemből… Igazából nem tudom, kire szavazzak. – biggyesztettem le a számat.
- Szerintem Zita fog nyerni. – súgta a fülembe izgatottan, én pedig egyetértettem vele. Az már más kérdés, hogy szerintem ő nem való kapitánynak, de mindegy is.
- Na jó! – ordított fel hirtelen Bátory, mire mindenki összerezzent. – Ha nem szavaztok rám, egyesével fogok mindenkit kicsinálni! Megértettétek elsőre, vagy ismételjem el a gyengébbek kedvéért?
Hát, ő így kampányol. Jó tudni. Hatásos. Vagy nem?
- Remek! Akkor húzzátok ki a beleteket a pályára, nem érünk rá egész nap! – kiabálta, miután tudomásul vettük, hogy elvárja, rá szavazzunk.
- Igenis, kapitány! – ordította valaki, mire Stella rávágta, hogy „Hangosabban!”. És akkor elkezdődött a nagy spongyabobos mesedélutánunk. Jó tudni, hogy ilyen jófej csaptunk van.
- Kussoljatok már el! – próbált rendet tenni Bátory, de végül csak az edző által kiszabott 20 pályakör tudta elvenni a kedvünket. De az nagyon.
Az edzés végén pedig elérkezett a nagy pillanat. Vagyis az edző egy bazinagy kartondobozzal.
- Na, akkor! Szandra! Ossz egy lapot mindenkinek! – szólította fel az edző.
- Edző bá! Minek ekkora doboz? – akadékoskodott Laura.
- Mert ebben foglak elküldeni Alaszkába, ha még egy kérdést felteszel. – magyarázta meg az edző, szerinte logikusan.
- És mit csináljunk a lapokkal? – pislogott nagyokat az egyik lány. Tény és való, nem az eszéért került a csapatba.
- Erre most nem mondok semmit. – bámult rá az edző olyan döbbenten, hogy ordítani is elfelejtett.
Percekkel később már mindannyian nagyban körmöltük a jelöltünk nevét a papír fecnikre. Kivéve engem, ugyanis fogalmam sem volt, kit írjak. Bátory kilőve, ez 100 százalék. Zitára szavaz mindenki, de én nem értek egyet, szóval ő is kiesett. Szegény Stella nem pont kapitánynak született. Szandra lelkiállapotát elnézve nem hinném, hogy ő a megfelelő… De akkor kit írjak? Végül, mikor már csak én nem dobtam be a tényleg túlméretezett dobozba a szavazatomat, sóhajtva beadtam a derekam, és Zita nevét körmöltem le. Úgysem számít, kit írok, hisz Zita a nyerő mindenkinél. Bátory pedig tajtékzani fog. Már csak ezért is megérte.
- Mindenki üljön fel a lelátóra! – kiabálta az edző, mi pedig letelepedtünk Noja közelébe, aki velünk együtt izgatottam várta a szavazás eredményét.
- Kire szavaztál? – súgta Stella.
- Zitára. – tátogtam hang nélkül, mire bólintott, jelezve, hogy ő is.
Ezalatt az edző hatalmas élvezettel (de tényleg) számolgatta a szavazatokat. A doboz tetején kupacokba rendezte az azonos nevet tartalmazó lapokat, ami nem lehetett túl nehéz, mivel csak 3 ember kapott szavazatot, abból kettő csak egyet-egyet.
- Na! – csapta össze a kezét zavartan, mint akit igazán meglepett a választás, és hirtelen nem tud mit kezdeni a helyzettel.
- A mai szavazás igen egyöntetűre sikeredett, ugyanis szinte mindenki ugyanazt a személyt kívánja a vezetői poston látni.
- Na, erről van szó! – kiabálta Bátory. – Mégse vagytok olyan idióták, mint gondoltam, ha ennyien rám szavaztatok! – állt fel büszkén.
- Bátory, üljön le! Korai még ez az öröm. – oltotta le az edző, mire Lilla totál döbbenten meredt rá.
- Ezt meg hogy érti? – kelt ki magából.
- Úgy, hogy idén, évek után először új csapatkapitányt köszönthetünk. – jelentette be, mire mindenki őrjöngeni kezdett. Hát persze, hogy nem Bátory nyert. Mindenki Zitára szavazott, akinek van egy csöppnyi esze.
- Micsoda? Ti aljas árulók! – visította Bátory.
- Üljön le! – ordította teli torokból az edző, mire a csaj valamelyest visszafogta magát, és csak az orra alatt füstölgött, lányhoz nem illő szitkokat.
- Szóval. 3 emberre érkezett szavazat. Az egyik Bátory Lilla, egy ember voksolt rá. A másik… Igen meglepő, de rá is csak egyetlen szavazat érkezett… - vakarta meg idegesen a tarkóját az edző. – Pál Zita.
- Tessék? – döbbentem le elég hangosan. Ha Zitára egyetlen szavazat érkezett, az azt jelenti, hogy… Egyedül én írtam az ő nevét a papírra. De akkor…
- Te mégis kire szavaztál? – fordultam Stella felé fura arckifejezéssel.
- Arra, aki minden bizonnyal az új kapitányunk lesz. – vont vállat.
- És az ki?
- Csöndet kérek! – kiabált az edző. – Nem lehet igaz, hogy pont a csacsogó kislányokkal kell foglalkoznom. – morogta, én pedig nem mertem megszólalni, nehogy leüvöltse a fejemet. Stella is néma csendben ült, szóval nem kaptam választ a kérdésemre.
- Tehát. A harmadik személy, ahogy már kitalálhatták… Nos, ő kapta a legtöbb szavazatot, két ember kivételével mindenki rá szavazott.
- Ki az? – kérdezte izgatottan Bella, a lány, aki mint már említettem, nem az eszéről híres.
- Te idióta! – fogta a fejét Szandra. – Kizárásos alapon az, akire te szavaztál.
- De az nem biztos… - bizonygatta Bella.
- Jó, én nem vagyok hajlandó veled vitatkozni, csak felhúzom magam miattad. – legyintett Szandra, az edző pedig megint elkezdett fegyelmezni. Szerintem egy szép napon a velünk való ordítása miatt meg fog némulni.
- Mindenki maradjon csöndben! – kiabálta, mire nagyjából elült az üvöltözés. – Szóval az új csapatkapitány, aki jövő márciusig biztosan az is marad, az… Nem hittem, hogy ezt mondom, de… - vágott egy csodálkozó grimaszt.
És akkor kimondta az egyetlen nevet, amire annyira nem számítottam, hogy előbb fogadtam volna arra, hogy a szomszéd Jóska bácsi nyer, mint arra a névre, amelyik elhangzott.
De bizony elhangzott, hiszen az edző hatalmas döbbenettel és értetlenséggel az arcán kiejtette a száján azt a két szót. AZT a nevet. Igen.
Az enyémet.
Alíz
Ez nagyon jó lett!! Istenem gyorsan folytasd!!! Ez monden percet meger!!!! :D
VálaszTörlésKöszönöm <3 Örülök, hogy ennyire tetszik a történet :* Hamarosan jön folytatás!
TörlésRia:)
<3 <3 <3
VálaszTörlés<3 <3 <3
TörlésLe az összes kalappal! ♥
VálaszTörlésCsak ennyi. <3 <3
Jaj *-* Elpirultam <3 :* Nagyon szépen köszönöm! <3
TörlésRia:)
Úristen! Meghajolok előtted (meg van repedve a csigolyám és fekszek,szóval remélem érzed a súlyát:D) csodálatosan írsz és köszönöm,hogy ilyen blogot olvashatok! Legjobb vagy <3
VálaszTörlésHúha... Nagyon szépen köszönöm <3 <3 <3 Jobbulást :* :D Én köszönöm, hogy ilyen olvasóm van, mint te! <3 Te is a legjobb vagy ;) :*
TörlésSzia!
VálaszTörlésNagyon tetszett, kíváncsi vagyok a folytatásra! ;)
Várom a kövit!
Ölelés xx
Szia! :)
TörlésÖrülök, hogy tetszett, ígérem, sietek a folytatással <3
Ölelés xx
Jó lett, gyorsan kövit! <3
VálaszTörlésPuszi:
A Girl
Köszönöm :* <3 <3
TörlésSietek, ahogy tudok! :)
Xxx Ria:)
A legjobb<3<3<3
VálaszTörlés*-* <3 <3 <3
TörlésMikor lesz kövi???
VálaszTörlésTerveim szerint ma :)
Törlés