37. Stella titka

Drága Törpilláim!
Először is, mielőtt elfelejtem, lenne egy kérdésem! Nektek tetszik ez a név, hogy "Törpilla"? Mert ha nem, akkor megváltoztatom egy szavazás keretében, de először szeretném tudni, van-e rá igény :D Szóval kommentben ezt is jelezzétek <3
A másik "nagyon fontos tudnivaló" az, hogy átléptük a 8500 megjelenítést, van 14 feliratkozó, a FACEBOOK OLDALON lassan megvan az 500 lájk, a CSOPIBAN immár 7 tag van, ééés ami nekem jelenleg a legfontosabb: ez a blog immár biztosan az eddigi leghosszabb "művem", mivel szinte tuti, hogy nem írtam még 100 oldalnál hosszabbat :D Ez a blog pedig ezzel a résszel átlépte a 100 oldalt a Wordben. Wow. Ezt még fel kell dolgoznom :D
Na de gondolom, elegetek van már belőlem, szóval jöjjön a rész :* Jó olvasást, drágáim <3

Hugs&kisses
Ria:)

Ui: Kb. 10 rész van hátra az évadból, de aggodalomra semmi ok, lesz második is <3 <3 <3
Ui2: Nagyon szépen köszönöm, hogy ennyien feliratkoztatok *.* Aki még esetleg nem tette meg, az a bal felső sarokban feliratkozhat rendszeres olvasónak. Egy álmom válna valóra, ha elérnénk a 20-at! :) <3

Január 9./Péntek

Nos… Eltelt másfél hét szilveszter óta, az élet pedig nem állt meg. Mindannyian visszatértünk a suliba, és ezúton hivatalossá vált Noja és Patrik szakítása is. Sokan kérdezgették, mi történt, de egy idő után egyértelművé vált, egyikük sem fog beszélni. Sziszi mióta elkezdődött a tanítás, folyton duzzog, és esze ágában sem volt bocsánatot kérni egyikünktől sem. Bár ha belegondolok, nem is várom el, hiszen azt ugye életem végéig leshetem, hogy őfelsége bármelyik tettét is megbánja.
Ami engem illet, az osztály továbbra is kerül, de az azért feltűnt, hogy Nojáék szakítása óta nem olyan nagy az utálat. Végül is… Ha a probléma az ő kapcsolatukból fakadt, akkor annak végeztével a vihar is enyhül, nem igaz? Tami és Ella pedig mostanában kicsit közelebb merészkedtek hozzám, ami alatt azt értem, hogy nem néznek levegőnek, és hajlandóak köszönni is. Wow. Ez aztán a haladás.
Stella kezdi túltenni magát a hatalmas csalódáson, amit Patrik okozott neki, de még mindig kissé zaklatottnak tűnik. Most, hogy belegondolok, mindig kicsit zavart a tekintete, már régebben is így volt… Hm… Na mindegy, biztos az is Patrik hibája. Ó, az a rohadék! Ja igen! Nehogy elfelejtsem megemlíteni a „szőke herceget”, aki valahonnan szalajtott magának egy cuki kis vörös hajú csajt, akit mi Nojával és Stellával csak „szelfikirálynőnek” hívunk, mivel a Facebook tele van a közös „magunkat fotózzuk, de csak úgy, hogy jól látsszon, mennyire imádjuk egymást” képeikkel.
Ha már itt tartunk, akkor rátérnék a másik nagy eseményre az életemben. Stellával és Nojával immár szinte minden délutánunkat együtt töltjük, szóval akár ki is jelenthetném, hogy új legjobb barátokra tettem szert Tami és Ella után, akik szerintünk elmehetnek a fenébe, ha ennyit ért nekik a barátságunk. Az elmúlt napokban már Noja sem csapódott hozzájuk, hanem szünetekben inkább velem lógott, mivel tisztában volt vele, hogy mi is történt valójában a Patrik-incidenskor.
Tehát így telt el az első hetünk az új évben. Lett két új legjobb barátom, az ősellenségem továbbra sem hajlandó bocsánatot kérni, amiért kiutált az osztályközösségből (ok nélkül), a volt „szerelmem” (ez erős túlzás, de nem találok jobb szót) végre nem hülyíti tovább a legjobb barátnőimet (hú, de jó ezt kimondani!!! Mármint azt, hogy vannak LB-im…), az osztályom kezd kevésbé utálni, és… És egy valakit szándékosan a végére hagytam. A testvéremet. Mert hogy Shad-et mostantól a nővéremnek fogom tartani, mindegy, ki mit gondol.
Szóval Shad valami elképesztő módon maga alatt van, amit százszázalékosan meg tudok érteni. Ugyan melyik tizenéves gyereket ne viselné meg, ha váratlanul elveszítené azokat az embereket, akik felnevelték? Sőt, hogy tetézzem, még azt is hozzá kell tenni, hogy ők hárman koránt sem békében meg szeretetben váltak el. Nem. Ha jól emlékszem, Shad az utolsó kikönyörgött ölelés után még a szülei után vágta anya kedvenc díszpárnáját. Hm… Ők akkor nagyon, de nagyon rosszban voltak, ki tudja, mióta, erre a szülők fél évre Japánba költöztek üzleti ügyben, magára hagyva a mindössze 13 éves lányukat. Valójában engem már ez is halálosan megviselt volna. De hogy ebből a féléves „a legjobb barátainknál fogsz élni, kislányom, amíg mi távol vagyunk” helyzetből egy egész életre kiterjedő „vakáció” legyen… Nem is tudom… Valószínűleg én ezen a ponton már valahol a Niagara vízesés tetején álltam volna, készen az öngyilkos ugrásra, csak hogy véget vessek ennek a borzalomnak, amit az életemnek csúfolok.
Ha belegondolok, ehhez képest Shad egészen jól viseli, leszámítva a tényt, hogy a szörnyűséges hír kitudódása óta egy árva szót sem szólt. Senkihez. Ennek ellenére nem vagyok hajlandó feladni a próbálkozást; minden egyes délután, mikor hazajövök a suliból, vagy éppenséggel az edzésről, beülök a szobájába, és elmesélek mindent, ami csak történt velem aznap. Fogalmam sincs, miért van ilyenkor szóf*sásom, de jól esik tudni, hogy teszek valamit annak érdekében, hogy kicsit eltereljem a figyelmét. Shad persze nem reagál semmire, szóval akár a kaméleonok szaporodásáról is regélhetnék (ez két okból is lehetetlen, mivel először is semmi kedvem ilyenekről szónokolni, másrészt pedig halványlila gőzöm nincs róla, hogy szaporodnak, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem is szeretném tudni). Szóval a lényeg az, hogy nem hagyom magára a testvéremet még akkor sem, ha általában a hátam közepére sem kívánom, mert egyszerűen nem vagyok rá képes. Kezdem úgy érezni, hogy valami láthatatlan fonal fűz össze bennünket, és nem engedi, hogy egyedül hagyjuk a másikat, de… A helyzet az, hogy enélkül a bizonyos szál nélkül is ott tölteném minden délutánomat Shad szobájában, bámulnám vele a falat, benyomnék valami borzalmas rockot, idióta sorozatokat bámulnánk napestig, vagy csak dumálnék neki mindenféléről. Igen. Biztos, hogy mindenképpen ezt tenném. Ő mostantól a testvérem, a testvérek pedig mindig kitartanak egymás mellett, nem igaz?
Egyébként Shad ezen a héten még nem volt suliban, anya elintézte neki, de sajnos már az egy hét is több volt, mint a megengedett hiányzási idő, szóval jövő héttől már neki is ott kell lennie minden egyes rémunalmas órán, még akkor is, ha nem hajlandó beszélni. Persze ha belegondolunk, idáig sem volt a tanórák aktív résztevője (gyakran még résztvevője sem), szóval… Nagy változás nem lesz.

***

Ami a mai napomat illeti, szinte az egészet Noja társaságában töltöttem, arról beszélgetve, hogy látványosan kezd csitulni az utálat irántam.
- Tudod, szerintem ezt nagyban befolyásolja, hogy én egyáltalán nem haragszok rád. – osztotta meg velem a véleményét, miközben nagyot kortyolt a baracklevéből.
- Igazad lehet, de a helyzet az, hogy kitagadtak, szóval nem nagyon tud meghatni a jópofizás. – hadonásztam a kezemben tartott almával.
- De ha belegondolsz… Te vállaltad az egészet. Le is tagadhattad volna, és akkor neked hisznek. – magyarázta.
- Hallottad Sziszit. Terve volt rá, hogyan kenjen rám mindent. Neki hittek volna. – sütöttem le a szemem.
- Nem lehetsz benne biztos. – próbált vigasztalni.
- Tudod, kezdek rájönni, hogy ez az osztály mindig annak hisz, akinek a többiek. Mindenkinek csak az számít, hogy ne tagadják ki, tök mindegy, mi az igazság. Amikor Amerikába költöztünk, szomorú voltam, mert azt hittem, nekem van a legeslegjobb osztályom a világon, és nem akartam itt hagyni őket. Csak most kezdek rájönni, hogy nagy valószínűséggel tévedtem, mert nem tudták elfogadni, hogy egyszer is hibáztam, rögtön kitagadtak. A helyzet az, hogy bár így hittem, mégsem tudtunk mindent onnan folytatni, ahol abbahagytuk. 2 év túl hosszú idő volt, mindenki továbblépett, én pedig csak egy részlet voltam eközben, és bár én mindannyiukra emlékeztem, ők az is lehet, hogy elfelejtettek. Reméltem, hogy nem így lesz, de… Még a legjobb barátaim is továbbléptek annak ellenére, hogy év elején görcsösen próbáltunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ez van. – vontam vállat csalódottan, és beleharaptam az almámba. Noja percekig nem szólt semmit, szóval óvatosan rásandítottam. Hunyorogva bámult rám.
- Most meg mi van? – kérdeztem értetlenül.
- Szép monológ volt. – mondta, majd hirtelen elnevette magát.
- Szerinted ez vicces? – kérdeztem, de én se nagyon tudtam elfojtani a nevetést.
- Nem, de még mindig jobb, mintha sírnánk. – vont vállat, mire röhögve átöleltem a nyakánál fogva, és így baktattunk vissza a terembe.
Nojának igaza volt. Felesleges ilyenek miatt sírni. Van, aki nem érdemli meg. Ha az osztályomnak nem jelentettem valami sokat, akkor én is képes vagyok továbblépni. Sőt! Már most megtettem. Hiszen van két legjobb barátom, és furcsa mód, nem kívánom, hogy Tami és Ella legyenek a helyükben.

***

- Lizike! Told már be a s**ged az edzésre! Te is, Tündérkisasszony! – ordította Bátory a ma délutáni edzés előtt. Pedig most komolyan nem késtünk! Még 10 kerek perc volt az edzés kezdetéig!
- Lilla! Van, aki még meg sem érkezett. – világosította fel Stella. – Miért minket cseszegetsz?
- Mert ti vagytok a csapat szégyenei, Szöszikém! Azért! – kiabálta dühösen. Remek, szóval már kezdés előtt sikerült felhúzni. Új rekord. – Komolyan mondom, még az a beteg fejű kínai is jobb nálatok! – vágta oda, miközben a sarokban kuporgó, egyébként japán, szemüveges lány felé mutogatott.
- Őt hagyd békén! – mordultam fel. – Egyébként is! Hanna anyukája japán, nem pedig kínai! És az egyetlen beteg fejű ember… Vagyis bocsánat, állat ebben a helyiségben te vagy! És ha most megengeded, elkésünk az edzésről. Bátory. – kerültem ki őt, az utolsó szót pedig kihangsúlyoztam, mivel őfelsége Bátory kisasszony megkövetelte, hogy csakis a vezetéknevén szólíthatjuk, hiszen a „Lilla” túl lányos. Egészségére. Ezen aztán ne múljon.
- Székely! Vámor! Nem mentek ti sehová! Még nem végeztünk! – ordította paprikapiros fejjel.
- Kezdődik az edzés! – vetette oda Stella hanyagul, hátra sem fordulva, majd egymás mögött haladva kicsörtettünk az öltözőből. Akkor erről ennyit. Lehet, hogy néha túl keményen szólogatunk neki vissza, de ez semmi ahhoz képest, ahogy ő aláz minket folyamatosan. Egyszerűen nem fogom eltűrni, hogy valaki napról napra lerib*ncozzon, és kész.
- Sorakozó, lányok! – ordította az edző teli torokból, mikor végre mindenki bevánszorgott a stadionba. Egyébként fogalmam nincs, miért a stadionban edzünk. Nincs valami külön pálya erre a célra? Na, mindegy.
- Mindenki itt van? – kérdezte Bátory-t.
- Igen. – kiáltotta, de utána még halkan hozzátette: a ri*ancok is. Nem mintha paranoiás lennék, de szinte biztos voltam benne, hogy ezt rám és Stellára értette.
- Rendben. Mint tudjátok, az előző 3 meccsből 2-t elveszítettünk. Ha viszont be akarunk kerülni a megyei elődöntőbe, a következőt meg kell nyernünk! Világos? – ordította.
Ja, igen! Elfelejtettem említeni, hogy decemberben volt pár meccsünk, melyeket sikeresen elvesztettünk. És ez egyszer nem tudták rám és Stellára kenni, mint általában, (jó, nem beszélek többes számban, mert valójában csak Bátory-ról van szó) mivel egész végig a kispadon ültünk. Apa és anya persze lelkes szurkolókként őrjöngtek a lelátón, de mindhiába. Én ugyan nem kerültem fel a pályára, és ráadásul a meccsek nagy részét el is veszítettük. Sebaj. A helyzet az, hogy nem is nagyon érdekelt. Én csak a kispadon ülők számát növeltem, miközben minden találkozásunkkor lek***ázott a csapatkapitányunk. Ugyan… Meg sem lepődök, ilyen az én szerencsém. Semmilyen.
- Szóval a következő meccs. Jövő szombat. 14 óra. Ezen a pályán. Az ellenfél pedig… Debrecen. – közölte a fájdalmas tényeket az edző. Pontosabban csak egy fájdalmas tény volt köztük. Debrecen. Az a csapat minden évben letepert minket. Vagyis őket. Én akkor még nem voltam itt.
- Oda kell tennie magát mindenkinek! Érthető? Nem hibázhatunk! Ezen a meccsen múlik a továbbjutásunk!
Mindenki határozottan bólintott, mire az edző összecsapta kezeit, jelezve: a témát lezártuk, mostantól a mozgásra koncentrálunk.
- Edző bá! – szakította félbe egy hang. Zita volt az, az egyik legügyesebb játékosunk.
- Mondja, Németh!
- Mikor lesz a csapatkapitány-választás?
- Na nem mondod komolyan, hogy le akarsz cserélni? – ugrott vele szembe Bátory.
- Én csak megkérdeztem, mikor lesz. – nézett farkasszemet Zita.
- Ami azt jelenti, hogy… - fűzte tovább Lilla.
- Elég! Befejezni! Bátory, maga ne legyen ennyire utálatos! Németh, a választás márciusban lesz! Nem akarom még egyszer hallani ezt a kérdést!
- Rendben! – kiáltották mindketten egyszerre.
- Jól van! Most pedig! 20 kör! Gyerünk! – fújt bele sípjába, mire mindannyian megkezdtük a gyilkos futást. Az igazság az, hogy most először láttam meg egy jó oldalát a focinak. Legalább le tudtam vezetni azt a temérdek felgyülemlett feszültséget, és minden erőmet beleadva, szó szerint végigloholtam a 20 kört. Azt hiszem, ilyen sem volt még, de… Én álltam meg elsőként a pálya közepén, a táv befejeztével.

***

- Remélem, leváltják. – fújtatott Stella, mikor kiléptünk a sportközpont kapuján.
- Mármint kit? – értetlenkedtem.
- Hát Bátory-t, természetesen. Kezd elegem lenni abból, hogy mindenkit porig aláz, utána meg mi vagyunk a rosszak, ha annyit szólunk vissza, hogy ezt fejezze be.
- Jó, talán kicsit durva volt, hogy állatnak neveztem. – vontam vállat.
- Nem. Hidd el, nem volt. – közölte, mire elnevettem magam.
- Na de szerinted mégis kire kéne akkor szavaznia mindenkinek?
- Zitára. Szerintem ő a legmegfelelőbb személy. – mondta határozottan, én pedig kénytelen voltam egyetérteni.
- Most viszont már mennem kell. – állt meg Stella a parkoló szélén.
- Anyukád nem jön érted? – kérdeztem.
- Ööö… Most… Nem nagyon… Ér rá. – habogta, majd egy gyors „szia” kíséretében elviharzott. Hm… Már megint az a zavartság. Vajon ez is Patrik hatása? Akárhogy is, nem akartam rákérdezni. Ha akarja, majd úgyis elmondja.
Pár perccel később apu kocsija gördült be a parkolóba, én pedig az edzéstől fáradtan csuktam be magam mögött az ajtót. Hazafelé elbambulva meredtem kifelé az ablakon, és bármennyire is igyekeztem, nem tudtam agyoncsapni egy serpenyővel sem a fejemben motoszkáló kisördögöt, amely másodpercről másodpercre hozzám vágta ugyanazt a gondolatot:
Lehetséges, hogy Stella titkol valamit?

Alíz