36. Nagy baj van - Part 2. /Valami jobbat/

Sziasztok, Törpillák!
Kis késéssel ugyan, de meghoztam az új részt :D Az előző, szülinapos bejegyzéshez érkezett kommentek egyszerűen hatalmas erőt adtak, szóval a szokottnál kicsit hosszabbra sikerült a fejezet, bár be kell valljam, szerintem most nem sikerült olyan jóra :/
Na mindegy, azért remélhetőleg olvasható lesz :D
Egyébként megvan a 8000 oldalmegjelenítés, (sőt, még több is <3) amit nagyon szépen köszönök nektek!!!
Továbbra is lehet jelentkezni a facebook csopiba, meg lájkolni a fb oldalt, plusz bejelölhettek a blogos profilomon :D Mindezt a blog bal felső sarkában lévő linkek (Alíz világa; Facebook csoport) tehetitek meg!
Nem is húzom az időt, jó olvasást, és várom a komikat <3 <3

Hugs&kisses
Ria:)

ui: Élvezzétek ki a vakáció hátralevő részét <3

- Liz! Hahó! – bökdösött Noja egy vonalzóval. Jó, fogalmam sincs, honnan szedte, de mindegy is.
- Ööö… Mi van? – ráztam meg a fejem értetlenül.
- Kábé két perce meredten bámulsz magad elé. – világosított fel Stella egy Mars szelettel hadonászva.
- Ja, bocsi, csak… Hallottátok Shad ordítását? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Aha, de izé… Ő mindig ilyen, nem? – vont vállat Stella, miközben beleharapott a csokiba.
- Másfél hónapja már, hogy utoljára becsapott volna egy ajtót. Szerintem valami baj történt. – motyogtam magam elé.
- Na de mi? – értetlenkedett Noja.
- Talán… Jaj, ne! – jutott eszembe hirtelen valami igazán borzalmas. Nem, dehogy… Az… Csak nem tennének ilyet… Vagy mégis? Te szent ég!
- Várj, Liz! Hová szaladsz? – rohant utánam Stella, mikor szó nélkül felpattantam, és kiloholtam a szobámból, egyenesen a lépcső felé. Bármennyire is szerettem volna megnyugtatni, ebben a helyzetben nem voltam rá képes. Előbb válaszokat kellett kapnom.
- Anyaaa! – ordítottam a lépcsőn lefelé ugrálva.
- Tessék? – hallottam egy meggyötört hangot a nappaliból, mire leesett állal torpantam meg az ajtóban. Anya a kanapén ült, arcát tenyerébe hajtva, szeméből könnyek patakzottak. Jaj ne! Talán komolyabb a baj, mint hittem? Az én anyukám sosem ül így összeroskadva, ő mindig erős, és nem sír. Vajon mi törhette össze ennyire?
- Én… - szólalt meg Stella mögöttem akkor, mikor Noja is megérkezett. – Talán inkább elmegyünk. – veregette meg a vállam, érezve, hogy itt most fontos dolgokról lesz szó.
- Igen, az lesz a legjobb. – ölelt át Noja gyorsan, majd egy köszönés kíséretében felvették a kabátjukat, és kislisszoltak az ajtón.
Én eközben végig bénultam álltam a nappali bejáratában, és csak meredtem bámultam anyára. Tudtam, hogy most egy komoly beszélgetés vár ránk, én pedig meg fogom érteni, mi miért történik.
Legalábbis ezt hittem, de csak egy újabb információmorzsát kaptam. Ez viszont… Az elkövetkezendő időben minden valószínűség szerint sötét fátyolként fog a Székely család házára borulni. Arra a családéra, amelynek ezentúl 4 tagja lesz…

***

Egy óra. Ennyi telt el azóta, hogy anya zokogva közölte velem, mi történt ma délelőtt, majd egymást átölelve sírtunk tovább egészen addig, míg apa be nem állított a szobába.
- Itt meg mi történik? – meredt ránk döbbenten.
- Shad… - kezdtem volna magyarázkodni, de apu félbeszakított.
- Tudom, mi történt. Viszont nem gondoljátok, hogy ráérünk a sírással, miután megtaláltuk azt a lányt? – dorgált meg minket. Oké, teljesen igaza volt, de ha egyszer ilyen megrendítő ez az egész?
- De, igen! – pattant fel hirtelen anya, mire én egy apró sikoly kíséretében leborultam a kanapéról a nagy lendületének köszönhetően. Családi szeretet a javából… Persze még mindig jobb, mint hogy… Nem megy, nem tudom leírni…
- De hol keressük? – hagyta figyelmen kívül mindkét szülőm a földön fekvő lányát. Na, kösz.
- Szerintem… - kezdtem, de elharaptam a mondat végét. Azt akartam mondani, hogy valami környékbeli kocsmában, de nem voltam benne biztos, hogy meg akarom magyarázni, ezt én honnan tudom.
- Igen? – kapták felém a fejüket.
- Á, semmi… - legyintettem.
- Alíz! – förmedt rám anya.
- Oké, jól van… - emeltem fel védekezően a kezeimet.
- Szóval? – vonogatta apa a szemöldökét.
Nem tudtam, helyes döntés volt-e, de abban a pillanatban erősebb volt bennem a vágy, hogy biztonságban lássam Shad-et, mint hogy titkoljam azt a bizonyos éjszakát a kocsmában.
- A Sötét Lovagban van. – hadartam el végül egy szuszra. Egyszerűen nem mertem nyitva tartani a szemem, szóval hunyorogva pislogtam fel a szüleimre a nagy bejelentésem után.
- Hogy hol? – kérdezték szinte egyszerre pár másodpercnyi döbbent csend után.
- A Sötét Lovagban. – ismételtem, bár tisztában voltam vele, hogy elsőre is jól hallották.
- Na de hogy kerülne oda? És te mégis honnan tudsz erről? – zihálta anya rémülten.
- Lehetne, hogy előbb megkeressük, és csak aztán jön a vallatás? – pislogtam reménykedve.
- Jó! De ezt nem fogod megúszni! – figyelmeztetett apa, mire megadóan bólintottam.
- Induljunk! Ki tudja, milyen hülyeséget csinált már eddig is? – idegeskedett anya. – Alíz, te itthon maradsz! És eszedbe ne jusson egyedül intézkedni!
- Te kinézed ezt belőlem? – háborodtam fel, de pár másodperc múlva inkább hozzátettem: - Tudod, mit? Ne is válaszolj!
- Az lesz a legjobb. – értett egyet, majd apával együtt kisiettek az ajtón.
Hát akkor… Egyedül maradtam.

***

20:00
Anyuék pár perce értek haza, Shad-et a karjánál fogva támogatva befelé a házba. Mit ne mondjak… Annyira nem lepett meg a látvány, volt már részem benne korábban is.
- Bűzlik a piától. – közölte apa, majd hátra sem nézve felvonszolta a hollófekete jövevényt az emeleti szobájába. Én megkövülten álltam a lépcső tetején, és percekig csak bámultam ki a fejemből.
Anya hangos zokogása felhallatszott a konyhából, és azt is tisztán hallottam, hogy apu próbálja felkelteni Shad-et. Az utcánkban valaki petárdákat lőtt ki, (ó, már majdnem elfelejtettem, hogy szilveszter este van…) ennek következtében pedig a környék összes kutyája úgy vonyított, mint akit ostorral vernek. Drága jó szomszédunk pedig még a mínusz csilliárd fok ellenére is a kertjében ásott valamit, legalábbis a monoton „lapáthang” erre engedett következtetni.
- Szia, Picur! – guggoltam le a lábam körül tekergőző macskához, miután sikerült feleszmélnem töprengésemből.
Felkaptam a fehér gombolyagot, és beslisszoltam vele a szobámba, majd a szőnyegre lehuppanva kapcsolgatni kezdtem a tévémet.
- Köszöntjük kedves nézőinket! Lássuk mai híreinket egy rövid összefoglalóban! – ez a mondat hangzott el abban a pillanatban, mikor a távkapcs bemondta az unalmast.
- Klassz. – motyogtam idegbetegen nyomkodva a gombokat, hátha történik valami. Nem történt. Vagyis a távirányító nem javult meg, de ehelyett a híradó egy igen érdekes pontjához érkeztem legnagyobb szerencsétlenségemre.
- És most a baleseti összefoglalót hallhatják. – jelentette ki szőke hajú nő. – Egy Japánból induló utasszállító gép landolt szerencsétlenül Románia fővárosának repülőterén. A gép a leszállópályára csapódva kigyulladt, a baleset okát még vizsgálják. A szerencsétlenséget egyik utas sem élte túl.
Ennyi. Ennyi kellett ahhoz, hogy a szemeimet elárasszák a könnyek, és innentől ne figyeljek a híradós hölgy szövegére, csak összegörnyedjek a szobám padlóján, és egészen addig bömböljek, amíg ki nem száradnak a szemeim.
Igen. Ez volt az a hír, amit nem akartam még egyszer hallani, egyszer is elég volt, hogy tönkretegyen mindent. Valójában el sem tudtam képzelni, hogy érezheti magát Shad, hogyha én ennyire kiborultam. Vajon ő mit érezhet? Kész csoda, hogy még nem vetette magát egy vonat elé fájdalmában.
És hogy miért fáj nekünk ez a hír ennyire? Nos… Ezt nem is tudom, hogy lehetne sírás nélkül leírni… Azért megpróbálom. Szóval a helyzet az, hogy…
Shad szülei azon a gépen utaztak.

***

22:00
Végre összeszedtem magam annyira, hogy képes legyek tükörbe nézni. Oké, talán elhamarkodott döntés volt mivel, a látványtól rögtön lefejeltem a mosdókagylót.
- Hogy nézel ki, te lány? – szörnyülködtem. – És még magadhoz is beszélsz? Te nem vagy normális! – osztottam meg álláspontom… Saját magammal.
- Ez pazar. Kezdek meghülyülni. – ráztam a fejem lemondóan.
2 órán keresztül bömböltem a szobám padlóján kuporogva, mikor egyszer csak belém hasított a felismerés, hogy mekkora egy önző dög vagyok. Te szent malacfarkinca! (Ööö… Ezt a kifejezést most találtam ki, de mindegy, egynek elmegy…) Hogy lehetek ilyen önző??? Shad épp most vesztette el a szüleit, akiktől ráadásul haragban vált el! Bizonyára gyötri a bűntudat, még ha nem is mutatja ki, és egész hátralevő életében lelkiismeret-furdalása lesz emiatt. Pláne, hogy a szülei valószínűleg hazafelé tartottak, hogy szilveszterkor meglepjék őt. Ó, és akkor még én bömbölök itt, mint egy kisbaba! Hogy én mekkora egy önző, barom, idióta… Oké, az önmarcangolás nem old meg semmit…
- Most mit csináljak? – kopogtattam idegesen a mosdókagylót, de a tükörbe nem mertem újra belenézni.
Végül arra jutottam, hogy átnézek Shad-hez, hátha jobban érzi majd magát, ha valakinek kiöntheti a szívét…
Pech, hogy azt elfelejtettem, Shad még mindig Shad, és ha valaki egyszer Shad, akkor úgy viselkedik, mint Shad, ami annyit tesz, hogy… Á, na mindegy! A lényeg, hogy az a nőszemély mindig meg tud lepni valamivel.
Ez most sem történt másképp.

***

Hármat kopogtam az ajtaján, de nem jött válasz. Már vagy 10 perce toporogtam ott, de még mindig semmi. Ezek szerint annyira kiütötte magát a Sötét Lovagban, hogy a hangos kopácsolásomra sem ébredt fel.
- Na, jó. – motyogtam, és ezúttal úgy döntöttem, nem maradok az illedelmes stílusnál, inkább nemes egyszerűséggel kinyitom az ajtót.
A szobába lépve sűrű piaszag terjengett, én pedig úgy éreztem, már ettől berúgtam. Prüszkölve elbotorkáltam az ablakig, és kinyitottam, mire rögtön éreztem, ahogy beáramlik a friss levegő. A friss és hideg levegő. A friss és borzasztóan hideg levegő, amit nemcsak én, hanem az ágyon alvó Shad is megérzett. Nyöszörögve kezdett mocorogni, de beletelt pár percbe, mire felfogta, hol van, és miért is érzi magát ilyen furcsán.
Szomorúan pislogtam felé, és próbáltam minél megértőbb szemekkel nézni rá, de ez nem nagyon ment, tekintve, hogy én magam is nagyon szomorú voltam. Na nem! Ezt most félre kell tennem! Gyerünk, Alíz ne legyél önző liba!
- Shad! – léptem felé óvatosan. – Én… Nagyon sajnálom, ami a szü… Ami történt. – suttogtam, és tényleg komolyan is gondoltam.
Azt vártam, hogy vet felém egy hálás pillantást, vagy valami, de ehelyett csak némán bámult rám, majd nagy nehezen felült az ágyán, és onnantól kezdve kábán bámulta a szemközti falat. Semmit, egy szót sem szólt hozzám, még csak rám se nézett, nekem pedig rá kellett döbbennem, hogy nem mostanában fogja kiönteni a szívét bárkinek is. Viszont… Azt is felfogtam, hogy bár a kapcsolatunk nem volt valami fényes, de valamiért úgy éreztem, most mellette van a helyem, és ha kell, akkor csendben bámulni vele együtt a falat, de… Itt kell lennem. Éreztem. És elhatároztam, hogy én márpedig akkor is úgy fogok viselkedni, mintha a testvérem lenne, annak ellenére, hogy vér szerint nem az. Valami láthatatlan fonál összefűzött bennünket, nekem pedig eszem ágában sem volt elszakítani ezt a madzagot. De persze ha őszinték akarunk lenni, nem is tudnám kettévágni. Ahhoz túl erős ez a kötelék.

***

23:58
Két perc éjfélig. Én itt fekszem Shad szobájának padlóján, a saját takarómon és párnámon, miközben a nyitott ablakon kibámulva az éjszakai eget nézegetem. 2 perc van hátra egy új esztendő kezdetéig, amiről egyikünk sem tudja, hogy jót vagy rosszat hoz, de remélem, hogy az első verziónál marad az univerzum. Komolyan, szívből remélem.
Ez az év nem pont azt hozta, amit vártam, hiszen abban reménykedtem, hogy amint hazajövök, minden úgy folytatódik, ahogy két éve abbamaradt, de tévedtem. A barátaim elhagytak, az osztályom utál, a srác, aki egy kicsit is tetszett egyszerre 3 csajt szédített, ráadásul engem is megcsókolt időközben. Persze történtek jó dolgok is, hiszen megismertem Stellát, így a végére jóban lettem Nojával is, lelepleztük azt a hazug Patrikot és… Azt hiszem, a jó dolgok közé kell sorolnom a mellettem a falra meredő Shad-et is, mivel ő teszi színesebbé a mindennapjaimat, és ő az, aki… Nos, be kell valljam, sokszor ő a támaszom is, hiszen mindig erős marad, bármi történjék is. Most, hogy a szülei… nincsenek többé, még most sem sír, csak magába temetkezik. Fogalmam sincs, hogy ez jó vagy rossz-e, de idővel majd elválik, nem igaz?
Most viszont 23:59-et mutat az óra. 1 perc van újévig. Igen, nagyon remélem, hogy ez egy ÚJ év lesz, és az „új” nagyrészt jót jelent majd.
Ugyan, kit hülyítek? Ennél már csak jobb lehet.
És ekkor, ebben a szent minutumban nullás számjegyek lepték el a falra szerelt digitális óra számlapját. Egy új év, egy új élet kezdete. Reményeim szerint legalábbis.
Óvatosan Shad felé sandítottam, és azt kívántam, bár megkönnyebbülhetne a lelke, de erre még sajnos várnunk kellett, hiszen mit sem törődve a külvilággal, makacsul bámulta a hollófekete falat.
Sóhajtva fordultam vissza az ablak felé, és épp, amikor odanéztem, megjelent egy hullócsillag. Egy igazi hullócsillag… Még sosem láttam egyet sem, de tudtam, sőt éreztem, mit kell most tennem.
Behunytam a szemem, és rögtön tudtam, mit kívánjak, szinte magától értetődő volt. Félmosolyra húztam a számat, és csukott szemmel kívántam. Kívántam egy új évet, egy új életet, új esélyeket, boldogságot, szóval…
Valami jobbat.

Alíz