2015. május 25., hétfő

25. Foci és adósság - Part 3.

Sziasztok, Törpillák!
Meghoztam az új részt:) Szerintem egész jóra sikerült, de mondjátok meg ti! Várom a kommentket, mindenki véleményére kíváncsi vagyok ;) Megkérlek titeket, hogy mindenképpen iratkozzatok fel rendszeres olvasónak (bal felső sarok-> feliratkozás a webhelyre), nagyon sokat jelentene nekem <3 Végezetül pedig szívesen fogadok mindenkit a blog Facebook oldalán----> Alíz világa
Jó olvasást mindenkinek! :)

Hugs&kisses
Ria:)

ui: Remélem, tetszik az új fejléc ;)



- Aztak***a! – torpant meg az orrom előtt Stella, aminek következtében elegánsan belesétáltam a hátába.
- Mondd csak, hogy van az, hogy nincs egy órája, hogy megismerkedtünk, de már kétszer mentem neki mindenfélének miattad? – kérdeztem, de nem jött válasz, úgyhogy inkább kiléptem a háta mögül.
És akkor megértettem döbbenetét, s ezzel együtt a nem túl nőies hozzászólást is.
- Te jó ég! – esett le az állam. Az egész olyan volt, mint egy film legizgalmasabb eseménye előtti pár pillanat, amikor a főszereplő belép a csodaszép helyszínre. De bizton állítom, hogy ez a csarnok nemcsak csodaszép, hanem lenyűgöző, bámulatos, káprázatos és… Leírhatatlan. Hirtelen olyan érzés fogott el, mintha ez itt mind az enyém lenne. A lelátók, az eredményjelző táblák, a kapuk, a műfű, még az unottan sepregető takarítónő is.
Na, de a filmekben is általában valaki megszakítja a szép pillanatokat és ez most sem lehetett másképp. De most komolyan! Még azt a fékcsikorgásszerű hangot is hallani lehetett, mikor a csapat többi tagja nekünk jött.
- Mi van, újoncok? Megálltatok, hogy legyen időtök a föld alá süllyedni? – gúnyolódott a már ismert vörös hajú lány, mire mindenki nevetni kezdett.
- Bátory! Ne a szája járjon, hanem a lába! – kiáltotta egy középkorú férfi, síppal a nyakában a pálya közepéről. Hmm. Azt hiszem, ő az edző.
- Igen is, edző! – kiabált vissza „Bátory”.
- Rendben, sorakozó! – ordította, mire mindenki futólépésben igyekezett helyet találni magának, viszont én és Stella még mindig ott álltunk földbe gyökerezett lábakkal.
- Ti ketten! Mozgás, mire vártok? – szólt oda nekünk, mire hirtelen felriadva megindultunk a többiek felé és beálltunk a sor végére.
- Na, most, hogy mindenki itt van, megkezdhetjük az év első edzését. A meccsek decemberben kezdődnek, szóval keményebben kell edzenünk, mint az elmúlt években. Világos?
- Igen! – ordított mindenki.
- Maguk ketten pedig! – fordult felénk olyan hirtelen, hogy majdnem hátraestem ijedtemben. – Van bármiféle tapasztalatuk futball terén? – méregetett minket.
- Izé… Én tudok csocsózni. – nyögte ki Stella, mire a csapat pár másodperc csend után nevetésben tört ki.
- Elég! – kiáltotta az edző, majd Stella felé fordult – Nos… Hogy is hívják magát?
- Vámor Stella.
- Szóval Vámor! Az elég kevés. És maga? – nézett rám hirtelen.
- Hát… Én sem tudok focizni. – hajtottam le a fejem.
- Mindjárt gondoltam. – dörmögte – Mi a neve?
- Székely Alíz.
- No, akkor! Vámor, Székely, Keresztesi és Páll! Maguké a kispad. A többiek a tavalyi felosztás szerint játszanak idén is. Bátory! A szezon feléig maga marad a csapatkapitány, de utána leváltjuk. Márciusig élvezheti a pozícióját.
- Értettem. – kiáltotta Bátory.
- Helyes. Most pedig! Bemelegítés! 20 kör egész pályán. Mehet! – mondta, majd megfordult, hogy felírjon valamit a papírjára.
Félve néztem körbe a csarnokban és félve vettem tudomásul, hogy az a húsz kör nem pont annyi, mint amit tesin szoktunk futni. Nem hát! Milliószor több.
- Na, gyere! – ragadta meg a karomat Stella, majd egymást támogatva megkezdtük életünk leggyilkosabb húszkörös futását.
Másfél órával később levegő után kapkodva, szívrohamközeli állapotban vágódtam le a kispadra, ami mint már kiderült, ezentúl állandó ülőhelyem lesz. Csak azt sajnáltam, hogy nem az edzéseken. Mélyeket lélegezve próbáltam nem megfulladni, mikor Stella dobta le magát mellém a földre.
- Meg-ha-lok. – lihegte, én pedig egyetértettem vele, viszont megszólalni nem tudtam, csak feltartottam a hüvelykujjamat, ennek jeléül.
- Székely! Vámor! Ha lehetséges, inkább a hazafelé vezető úton hagyják el ezt a világot, nem pedig az én felügyeletem alatt. – szólt oda nekünk az edző, majd kitessékelt a csarnokból.
Az öltözőben, mire odaértünk már alig volt valaki, csak pár lány kötötte be a cipőjét, de hamarosan ők is leléptek.
- Utálnak minket. – sóhajtott Stella, de nem úgy túnt, mintha ez annyira zavarná.
- Már megszoktam. – legyintettem, majd elkezdtem átöltözni.
- Ezt hogy érted? – méregetett.
- Mindegy. Egyszer majd elmesélem. – mosolyogtam, vagyis csak próbáltam, mert a fáradtságtól még ez az egyszerű mozdulat is nehezemre esett. Bár ki tudja? Talán csak elfelejtettem, hogy kell. Mostanában nem nagyon volt alkalmam gyakorolni.
- Szavadon foglak. – rázta felém fenyegetően a mutatóujját, mire kitört belőlem a nevetés.
- Na, gyere! Ha még tovább maradok ebben az épületben, rosszat fogok álmodni.
- Nem csodálom. Bár engem inkább Bátory-tól meg az edzőtől ráz ki a hideg. – jelentette ki, mire egyetértésem jeléül bólintottam.



***

Hazaérve egész gyorsan felfutottam a lépcsőn annak ellenére, hogy így lefáradtam az edzésen. De azt hiszem, az a másfél óra semmiség volt az azt követő tízperces hazaúthoz képest, ami alatt apunak be nem állt a szája. Kezdett kicsit sok lenni a rajongása a foci iránt.
Amint beértem a szobámba, ledőltem az ágyra és szívem szerint fel sem keltem volna a világ végéig, ha… nem nyílik ki hirtelen az ajtó.
- Ide figyelj, Királykisasszony! Megmondtam neked, hogy tartsd távol a kis dögödet a szobámtól! Mi a f***ért köt ki mindig nálam? – visította Shad eléggé megfeledkezve önmagáról és arról, hogy jelenleg az ijesztő idegen szerepében tetszeleg. Most inkább csak egy feszült kamasz lánynak tűnt. Egy pillanatra megsajnáltam.
- Mi van, b**** meg? Süket vagy? Szedd le rólam ezt az izét, mert ha nem, azt ígérem, megkeserülöd! – ordította egyre hangosabban. Na, jó. A sajnálós pillanat elszállt. Jó messzire.
- Te félsz a macskáktól? – néztem rá furán, miután tisztáztam magamban a helyzetet.
- Dehogy félek! Ugyan már! Viszont kezd elegem lenni abból, hogy a teljesen fekete szobám tele van a k***a macskád szőrével!
- Ne sértegesd Pindurt! – mordultam fel.
- Ó, valóban? A hercegkisasszony arra kért, hogy a rohadt macskáját ne sértegessem? Hát ez aranyos! Pontosan annyira, amennyire az is aranyos lesz, mikor közlöm a hiperaktív apáddal, hogy utálod a focit. – tett felém egy lépést és mondandójának minden egyes szava után megbökte a mellkasomat.
Elkaptam a mutatóujját és a lehető legkomolyabb nézésemmel bámultam a szemébe.
- Na, ide figyelj, Violetta! Meg ne szólalj, direkt hívtalak így! Ez itt az én szüleim háza, te pedig csak vendég vagy nálunk! Semmi, de semmi jogod nincsen fenyegetőzni és megkeseríteni az életünket! Már rohadtul elég volt belőled és megmondtam, hogy egy valamiben segítek neked, ha tartod a szádat, de ez már sok! Egy alkalom és nem több! Világos?
- Jaj, de kis édes vagy! – simogatta meg gonosz tekintettel a hajamat – Te most tényleg azt hitted, hogy megijedek tőled? Hát nagyot tévedtél. Magasról tojok rá, hogy ez kinek a háza. Hidd el, nem fog érdekelni, ha kitesztek az utcára! Viszont elegem van abból, hogy problémákkal teli csinos kis pofikádat bámuljam. Fogd már fel, hogy mások örülnének a gondjaidnak! Minek játszod a megbántott kis báránykát? Ezek semmiségek, amikért te nap mint nap bömbölsz. „Jaj, nem szeret” „Jaj, haragszik rám” „Jaj, nem szeretnék focizni”. Brühühü. – színészkedett – Szánalmas vagy. De engem nem versz át. Nem dőlök be az önsajnálatodnak. Ettől még tartozol nekem és én döntöm el, hogy mennyivel! Megérdemled, hogy valaki megtanítsa neked, mi a valóság. – mondta, majd dühében egy hatalmasat rúgva lerázta magáról Picurt és az éjszaka sötét árnyékaként kicsörtetett a szobából.
Ijedten ugrottam a macskám mellé, aki nekiesett az ágy sarkának. Tüzetesen megvizsgáltam a buksiját, de szerencsére nem volt semmi baja azon kívül, hogy megviseltnek tűnt.
Immár nyugodtan fogtam a kezemben jelenlegi legjobb barátomat, majd vele az ölemben lehuppantam a gurulós székembe. Az íróasztalomon ott hevert a rengeteg tanulnivaló, de most valahogy nem volt kedvem leckét írni. A matekkönyv feladatai fölött bambulva megállás nélkül pörgött az agyam. Eszembe jutott a suli, hogy milyen magányosnak érzem ott magam, bevillantak a képek a mai edzésről, a lányok gúnyos kacajának hangjait is hallottam. Láttam magam előtt apu lelkes arcát és büszke tekintetét és nem tudtam bűntudat nélkül rágondolni. Ezek mind jelenlegi életem gondjai és valójában több is van belőlük, de most valahogy még ezekre sem tudtam koncentrálni, amivel magamat is megleptem.
Volt valami más, ami nem hagyott nyugodni.
Vajon mi az, amit Shad közölni akart velem az előbb? Valamit akart és el is mondta, de még nem sikerült rájönnöm, mi volt az. Viszont annyi biztos, hogy ez a beszélgetés megváltoztatta a dolgok állását köztünk.
Bár még nem tudom, hogyan.

Alíz

4 megjegyzés:

  1. <3 (belém szoktad fojtani a szót, így most már csak szívecskéket küldök)

    VálaszTörlés
  2. Hofy lehet itt abbahagyni?? A legfontosabb fordulópontnál!! Mikor jön az új rész???

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bocsánat:) Azt hiszem, valamikor a hétvégén ;)

      Törlés