24. Foci és adósság - Part 2. /Sorstársak/

Sziasztok, Törpillák! :) Itt az új rész, jó olvasást! Várom a komikat és mindenkinek üzenem, hogy nyugodtan iratkozzon fel rendszeres olvasónak (bal felső sarok), nekem nagyon sokat jelentene! ;)

Hugs&kisses
Ria:)

Nem! Nem! Nem, nem és nem! Egyszerűen képtelenség, hogy ez velem történik! Minek nekem fociznom? Minek kell apának ennyire imádni ezt a rohadt sportot? Egyáltalán mi értelme van a játéknak? Mi a jó abban, hogy azt az átkozott labdát rugdossák a bazinagy pályán ide-oda csak azért, hogy jó esetben másfél óra alatt legyen belőle egy gól? Na ugye, hogy semmi? Meg aztán miért kell annak az átokfajzat Shad-nek bepofátlankodni az életembe? Ráadásul még fenyeget is! Egyszerűen nem létezik, hogy…
- Alíz! Induljunk! El fogsz késni! – kiabált fel hozzám anya ma délután, ezzel félbeszakítva értelmes tevékenységemet, ami abból állt, hogy magamban dühöngve hajigáltam mindenféle sportfelszereléseket apu régi edzőtáskájába (fekete cucc, alig működő zipzárral, lepattogzott Fila felirattal).
- Remek. Ez lenne a célom. – morogtam, persze úgy, hogy senki ne hallja meg.
- Liz! Gyere már! Ez olyan izgalmas! A lányom focista lesz! – kiáltozott apu valahonnan a földszintről és megkockáztatom, hogy a szemét törölgette meghatottságában.
- Megyek! – ordítottam, bár kevésbé lelkesedtem az indulás ötletéért, mint apám.
- Menjél csak, Lizike! Le ne késd az edzést, abba belepusztulnál. – jelent meg hirtelen Shad az ajtómban.
- Ehhez most nagyon nincs kedvem. – kaptam a vállamra a táskát és indultam volna kifelé, ha éppenséggel testvérkém nem állja el az utamat.
- Ne feledd, hogy tartozol nekem! – emlékeztetett.
- Ne aggódj, tudok róla. – forgattam a szemeimet.
- Remek. Jövő kedden törleszthetsz egy keveset.
- Egy keveset? Arról volt szó, hogy egyszer kell segítenem neked! – háborodtam fel.
- Nem is tudom. – vigyorgott – Én erre nem emlékszem. – kocogtatta az állát, mintha erősen gondolkodna.
- Boszorkány. – morogtam.
- Királykisasszony. – húzta fel a szemöldökét, majd amilyen csendben érkezett, ugyanúgy távozott is. Csak tudnám, miért hív így!

A Kocsis Sándor Ifjúsági Labdarúgó Egyesület (KSILE) a városi sportegyesület irányítása alatt áll, ami hogy is mondjam… nem túl kicsi. Az egész sportközpont egy elképzelhetetlenül nagy épület hatalmas ablakokkal, modern pályákkal, rengeteg férőhelyes lelátókkal és profi edzőkkel. Persze már sokszor elmentem mellette, de most, hogy rájöttem, nekem ide be is kell mennem, kicsit (nagyon) megrémültem. Életemben nem fociztam még és megkockáztatom, hogy talán egyetlen meccset sem néztem tovább fél percnél. Megfordult a fejemben, hogy kiugrok a mozgó kocsiból, de inkább nem tettem. Szembe kellett néznem a nagy helyzettel, miszerint életemben nem csináltam ekkora hülyeséget (leszámítva ugye a Patrik-ügyet… hmm).
- Apa, én… - kezdtem, de nem nagyon tudtam, mit is akarok mondani.
- Hát nem csodálatos? – hüledezett, észre sem véve, hogy megszólaltam.
- Ööö… Pontosan mi is? – szálltam ki az autóból, mikor leparkoltunk a hatalmas izé előtt.
- Ez! – hadonászott körbe-körbe fordulva, mint aki megbolondult.
- Ja, biztos. – dünnyögtem, majd sietős léptekkel indultam meg a recepció felé. Két rossz közül (beégés életem első fociedzésén és apu kirohanása a parkoló közepén) a kisebbiket választottam. Éljen a football! Vagy mégse…
A recepciós hölgy mosolyogva fogadott minket (végül apu is betántorgott az épületbe) és elmondott mindent, amit tudni kell. Hol és mikor lesznek az edzések, ki az edző, hol van az öltöző, honnan szerezhetek felszerelést stb.
- Ez pedig egy belépőkártya. – nyújtott felém egy kis lefóliázott lapot, amin ott virított minden fontos adatom. Így már érthető volt, minek kellett kitölteni azt a nyomtatványt az előbb…
Ezek után elmagyarázta, mi dolgom van a kis kártyával, majd keresni kezdett valakit, aki eligazít ebben a hatalmas épületben, hogy megtalálhassam a pályát.
- Szia, Mirella! – jelent meg mellettem egy szőke lány a semmiből, a recepciósnak címezve szavait.
- Á, Stella! De rég láttalak, Angyalom! Talán még a nyáron? – lelkendezett Mirella.
- Igen. – mosolygott a szőkeség – Idén úgy döntöttem, sportot váltok.
- Valóban? – csodálkozott – És hogy döntöttél?
- Focizni fogok. – jelentette ki magabiztosan.
- Te? Mióta ismerlek, azóta balettozol! És most pont a focira cseréled?
- Pontosan. – vonta meg a vállát hanyagul.
- Hát jó. Akkor új kártyát kapsz. – kezdett matatni Mirella – Amúgy megtennél egy szívességet?
- Persze. – mosolyodott el a lány.
- Ő itt Alíz. – mutatott hirtelen rám, mire zavartan intettem egyet – Ő is focizni fog. Elkísérnéd a pályára?
- Természetesen. – nézett rám, majd elmosolyodott.
10 perccel később már ketten sétáltunk az épület folyosóin. Aput elég nehéz volt levakarni magamról, de végül beleegyezett, hogy magamra hagyjon Stellával.
- Még nem láttalak téged errefelé. – szólalt meg pár perc csendes baktatás után.
- Hát, tudod, én meg a sport nem vagyunk valami jóban. – húztam el a számat.
- Akkor hogyhogy itt vagy?
- A szüleim szerint kezdenem kell magammal valamit, mert túl sok a szabadidőm.
- Vágom. És miért pont foci?
- Ez egy hosszú történet. – sóhajtottam.
- De egyszer el kell mesélned. – fordult felém hirtelen.
- Tényleg érdekel? – csodálkoztam.
- Naná. – vágta rá, mire elmosolyodtam.
- Oké, egyszer elmesélem. – egyeztem bele.
- Mondjuk most hétvégén? – vonogatta a szemöldökét.
- Hú, te aztán gyors vagy. – hüledeztem.
- Most mit vagy úgy oda? Jó fejnek tűnsz, miért ne talizhatnánk edzésen kívül is? - kérdezte.
- Még nem tudom, hogy jó-e a hétvége. – hazudtam – De majd megbeszéljük, oké?
- Okééé.
És hogy miért hazudtam? Talán csak nem akarom kiteregetni az életemet egy szinte idegennek. Talán nem bízok benne eléggé, hiszen csak most ismertem meg. Talán nem értene semmit ebből az egészből. Talán ismeri pár osztálytársamat és így nehéz lenne róluk beszéli vagy talán…
Talán csak félek újra megbízni valakiben. Nem tudom, de mindenesetre csak ma ismerkedtünk meg. Még várok egy kicsit (vagy sokat) ezzel a barátkozással. Egyelőre nagyobb gondom is van a kissé túlbuzgó Stellánál: a fociedzés.
Jaj nekem!

- Megérkeztünk! – ugrott egyet izgalmában Stella, amint szembe találtuk magunkat egy fényes sárga ajtóval, rajta felirat: LABDARÚGÁS - NŐI ÖLTÖZŐ 1. EMELET/1.
- És… Pontosan mire is kéne számítanom? – kérdeztem zavartan.
- Hát ez az! Sosem lehet tudni! Ezek a lányok már 7 éve együtt játszanak. Ismerik egymást. Mi pedig újak vagyunk és pont ez a buli az egészben: be kell illeszkednünk. – lelkendezett, mire kicsit furán néztem rá.
- És te ennek örülsz? – kérdeztem, de ekkor tudatosult bennem valami – Várj, mi van? 7 éve? – estem kétségbe egy szempillantás alatt.
- Hé, nyugi! Ne kezdj agyalni, nem tesz jót! – kezdett csitítani, mivel láthatta, hogy közel állok az ájuláshoz.
- De akkor mit…?
- Csak figyelj! – kurjantotta, majd ugyanazzal a lendülettel nekivágott az ajtónak, ami ennek következtében kinyílt. Aha, szóval nyitva volt, jó tudni. Bár ezt nem ártott volna tisztázni, mielőtt Stella felpörög, mivel így elkerülhettük volna a kellemetlen helyzetet, miszerint a szó szoros értelmében beesünk az öltözőbe. Na, most az egész úgy nézett ki, hogy én hason feküdtem az amúgy meglepően puha szőnyegpadlón, Stella pedig táskástul, kabátostul, 50 kilóstul tehénkedik a hátamon.
- Hello! – kapott észbe újdonsült ismerősöm, majd integetve, mocorogva, belekönyökölve a hátamba feltápászkodott, majd odaugrott egy kissé ledöbbent lány elé és kezet fogva vele bemutatkozott, s ezt így tovább minden jelenlévővel.
- Sziasztok! – tápászkodtam fel én is erősen dobogó szívvel, mire hirtelen minden szem rászegeződött.
- Ööö… Te is ilyen hiperaktív vagy? – ráncolta a szemöldökét Stellára célozva a hozzám legközelebb álló lány.
- Hát én… - kezdtem, de Stella közbevágott.
- Na, csajok! Mikor kezdődik az edzés? És ti mit szoktatok viselni ilyenkor? Meg egyáltalán mit kell itt csinálni? – pattogott össze-vissza.
- Az edzés 10 perc múlva kezdődik.
- Egyen melegítőt hordunk.
- Focizni. – érkeztek a válaszok a terem minden pontjáról értetlen arckifejezések társaságában.
- És az mennyire baj, ha nem tudok focizni? – töprengett Stella.
- Ugye ezt most nem mondod komolyan? – nézett lesajnálóan egy vörös hajú csaj.
- Veletek vagyok egy idős. Csak ide tudtak beosztani. A kezdők 6 évesek…- magyarázta az egyébként.
- Te jó ég! Mi lesz velünk az idei szezonban? – szörnyülködött valaki a hátsó padok felől, majd mindenki egy emberként indult kifelé, feltételezem, a pályára.
- Hát ez szép. – rogytam le a földre.
- Nyugi, majd megmutatjuk, hogy jobbak vagyunk, mint gondolják. – ült le mellém Stella.
- Pontosabban te vagy jobb. Én eleve ide sem akartam jönni. – temettem a tenyerembe az arcomat.
- De…
- Mindegy. Tudom, miért vagyok itt. És végigcsinálom. – álltam fel hirtelen, magamat is meglepve. Magam előtt láttam apa arcát, hogy milyen boldog lesz, ha meglát az edzés után. Most nem adhatom fel. Biztos, hogy béna leszek, egyenesen a csapat szégyene, de nem érdekel. Ott leszek az edzésen és maximum meghúzódok a sarokban, a lényeg, hogy azt higgyék a szüleim, én ezt nagyon élvezem. Nem okozhatok csalódást még nekik is.
- Ööö… Ebből most nem sokat értettem, de vágjunk bele! Majd támogatjuk egymást! – mosolygott rám Stella.
- Oké! Mi leszünk a csapat kétszemélyes különítménye. – nevettem fel.
- Pontosan! – vigyorgott ő is – Csapjunk, bele, sorstárs!
- Sorstárs? – ráncoltam a szemöldökömet.
- Sorstárs. – bólintott, majd felemelte a kezét, hogy belecsapjak.
Hát akkor itt vagyunk mi ketten.
A sorstársak.