2015. február 17., kedd

20. A történet csak most kezdődött

Sziasztok, Törpilláim!
Irtózatosan sajnálom a hatalmas késést, de a jó hír, hogy itt a rész, végre megírtam! Nagyjából minden TZ letudva, meg is gyógyultam, úgyhogy remélhetőleg most már sikerülni fog rendszeresen hozni a részeket!
De nem is húzom az időt, mindenkinek jó olvasást és várom a komikat, ha egyáltalán maradt még valamennyi olvasóm...

Hugs&kisses
Ria:)




Október 18./Szombat


A tegnapi nap? Nos, ez egy hatalmas fordulópontja volt eddigi életemnek, hiszen mostantól minden napomat boldogítani fogja maga a Vámpír Királynő. Elnézést, Shad. Illetve Violetta. Vagy… Na, jó, lassan már fogalmam sincs, hogy is hívják valójában azt a Mini Boszorkányt. De egy biztos: életem eddigi legrosszabb hat hónapja veszi kezdetét a mai nappal és valamiért úgy érzem, nem szeretném tudni, mi vár rám ez idő alatt.
De inkább jöjjön a történet érdekesebb része. Vagyis a válasz a mindenki fejében megfogalmazódott kérdésre: Mégis hogy a bánatba vált „Úgy nézek ki, mintha telibe hányt volna egy virágoskert” Hercegnő „Úgy nézek ki, mint aki most jött elő a kéményből” Démonná. Amúgy ez a történet engem is érdekelne, de sajnos egyelőre nem tudom a dolgok miértjét. Ellenben a következményeit nagyon is érzékelem. Azt hiszem, túlságosan is.

***

Október 17. Péntek 16:01 39 másodperc – tehát a teljesen pontos időpontja (akkor még) Vilu érkezésének és eddigi nyugodt (Pff, na persze. Ha valami, akkor az sosem volt) életem véget érésének. Amint meghallottam a csengőt, újra nekiálltam erőt gyűjteni és felkészülni egy csillám póni látványára a küszöbünkön. Sóhajtva pillantottam a kezemben tartott rajzlapra és pár másodpercig farkasszemet néztem az engem vizslató manga-fiúval, aki meglepő módon kicsit hasonlított Patrikra. Legalábbis a szemei ugyanúgy csillogtak. Gyorsan megráztam a fejem és igyekeztem kiverni belőle a vele kapcsolatos gondolatokat. Egy napra pont elég egyetlen probléma. Egy probléma, aki éppen odalenn áll az ajtóban.
Kelletlenül tápászkodtam fel az ágyamról, a rajzot pedig visszarejtettem az ágy alatti dobozomba. Elindultam az ajtó felé és hallottam, hogy Pindur is hasonlóképpen cselekszik. Azt hiszem, vagyunk már akkora összhangban, hogy megérezze, nem szívesen lennék egyedül az elkövetkezendő pillanatokban. Apró mosoly kíséretében hajoltam le, majd emeltem fel a kis szőrgombócot és kiléptem a szobámból. Éppen lefelé indultam volna a lépcsőn, amikor észrevettem, hogy újdonsült vendégünk már a házon belül tartózkodik, szülei pedig éppen az enyémekkel beszélgetnek. Látni nem láttam egyiküket sem, csak a hangjukat hallottam.
-… szívesen látjuk Violettát a házunkban és nagyon örülünk, hogy nálunk fog lakni. Mindannyian vártuk már, hogy eljöjjön ez a nap. – csíptem el anya egy mondatát, mire akaratlanul is grimasz ült ki az arcomra. Még hogy szívesen látjuk! Konkrétan azóta veszekszünk a téma miatt, amióta tudunk róla.
- El sem tudjátok képzelni, mennyire hálásak vagyunk nektek! – szólalt meg Júlia, mire megforgattam a szemem. Alapjába véve nincs bajom anya barátnőjével, de ha egyszer valakit úgy ismerek meg, hogy ugyanaz a vér folyik az ereiben, mint Vilunak, akkor az a bizonyos első benyomás nem valami fényes. Ez nem előítélet. Egyszerű tény, amiről biztosan be fog bizonyulni, hogy igaz.
- És Alíz merre van? – hallottam meg Dénes kérdését, mire összerezzentem. Valószínűleg, kicsit elbambulhattam.
- Mindjárt jön ő is. – mondta anya és éreztem a hangján, hogy éppen az az erőltetett mosoly ül az arcán, ami mindig, ha kínos helyzetbe kerül. Ez a kínos helyzet pedig jelenleg én voltam. Én, aki a lehető leghatározottabban elleneztem a kebelbarátnője lányának érkezését. Ez van, nincs mit tenni. Felőlem aztán üldözhetnek dinoszauruszok is, de ha egyszer ki nem állhatom a csajt, azzal nem tudok, mit csinálni.
- Alíz! – hallottam meg anya kiáltását, mire vettem egy utolsó mély levegőt, majd Pindurral a kezemben elindultam lefelé a lépcsőn.
- Á! Szia, kicsi lány! – üdvözölt Dénes mosolyogva, amint felbukkantam, én pedig csak nagy erőfeszítések árán tudtam visszafojtani egy grimaszt. Talán úgy tűnik, mintha mostanában egy hisztis kis mitugrász lennék ezzel a sok szemforgatással meg hasonlókkal, de nem tudok mit tenni. Szinte mindenki elfordult tőlem és nagyon nehéz feldolgozni. Így legalább okot is adok arra, hogy utáljanak, ha már változtatni nem tudok a dolgokon. Oké, ezt most nem gondoltam komolyan. De mostanában valahogy ilyen a hangulatom és nem nagyon erőltetem meg magam ahhoz, hogy ezen változtassak. Minek? Ezt a családot itt magam előtt akkor sem tudnám elviselni, ha jelenleg nem lennék közutálat tárgya. Bár erről ők nem tudnak. Na, mindegy. Lényeg a lényeg: nem vagyok hajlandó jópofizni senkivel és kész.
- Hello. – biccentettem vendégeink felé, akik meglepő módon csak ketten voltak. Vajon hová tűnt Vilu?
- De aranyos kis cica! – pillantotta meg Júlia a még mindig a karjaimban terpeszkedő csöppséget – Hogy hívják? – simogatta meg a fejét. Mármint a macskáét.
- Pindur. – válaszoltam kicsit türelmetlenül és csak remélni tudtam, hogy ez nem érződik a hangomon.
Júlia köhintett egyet és egy lépést hátrébb lépett. Lehet, hogy túlságosan bunkó voltam? Ajj.
- Khm… Vilu, drágám! Nekünk indulnunk kéne. – szólalt meg végül pár perc csend után, majd a kanapé irányába fordult. Unottan pillantottam ugyanarra, előre félve a bazinagy nyalókás, pink csillámos borzalomtól, ami elém fog tárulni, de… Aztán megpillantottam a fotelben terpeszkedő alakot és abban a minutumban elejtettem a macskát. Szerencsére fajtájához híven talpra érkezett, majd kissé rosszalló pillantás kíséretében masírozott a lábamhoz és feküdt le elé. Szívesen leguggoltam volna megsimogatni, csakhogy teljes mértékben megbénított a látvány, ami a kanapé felé fordulva fogadott. Egyszerűen nem voltam képes levenni róla a szemem, akárhogy is akartam.
- Utoljára mondom, hogy ne hívjatok így, mert valamit biztos darabokra verek. Egyáltalán minek kellett ilyen kib*szottul szar nevet kapnom? – mordult fel Vi… izé… Most akkor hogy is hívják?
- Kislányom, meg ne halljam még egyszer, hogy ilyen kocsis módjára beszélsz! Inkább gyere ide és ölelj meg minket! Tudom, hogy már elbúcsúztunk, de fél év elég hosszú idő és… - kezdte Dénes, csakhogy Hogyishívják hirtelen felpattant a helyéről és már szinte vérben forgó szemekkel kezdett üvölteni a szüleivel, de mégsem ez volt a legdurvább az egészben. Hanem, hogy így megpillantottam őt teljes egészében. És egyszerűen nem tudtam mit mondani. Ha azon kiakadtam, hogy néz ki a haja és az arca – ezért ejtettem el Pindurt is – akkor most akár össze is eshettem volna. Piros, rongyosra szaggatott póló, teleaggatva biztosítótűkkel, elején hatalmas fekete halálfejjel. Hozzá fekete, milliónyi csattal és zipzárral díszített bőrdzseki és szintén fekete, össze-vissza lyukas csőfarmer és hatalmas, ezüstláncos bőrbakancs. Nyakában valami függő lógott, de a medált pólója alá rejtette, viszont nem ez volt az egyetlen ékszere. Bal fülében öt, jobban három apró fekete fülbevaló sorakozott. Arcát öltözékéhez illő sötét smink borította, a haja pedig… Hát úgy tűnt, a göndör szőke fürtök eltűntek valahová, helyüket pedig koromfekete tincsek vették át, melyeket valószínűleg a hajvasaló sem kímélt.
És igen, ő volt Shad, aki éppen tintát nem tűrő szavakkal ecsetelte szüleinek, hogy mennyire igazságtalan, hogy itt hagyják ebben a porfészekben és még a nevét se tudják megjegyezni, amit a régi barátaitól kapott. A barátoktól, akiktől ők elszakították.
Valamiért úgy éreztem, ez a beszélgetés nem tartozik ránk és anyáék is így vélekedhetek, mivel mindhárman a konyha felé kezdtünk osonni. Ezeknek fel sem tűnt semmi, ordítoztak tovább.
- Amikor azt mondtam, nem akarok olyan testvért, aki idegesítően jókislány, hanem valami mást… Nos, nem így értettem. – súgtam oda apának, aki szintén döbbenten bámulta a nappaliban folyó eseményeket.
- Kit engedtünk mi a házunkba? – szörnyülködött ő is.
- Jaj, annyira azért nem vészes. A berendezésnek nem esett baja. – próbálta pozitívan felfogni a történéseket anya. Mondjuk, az más kérdés, hogy elkiabálta a dolgot, mert a következő pillanatban Shad megfogott egy díszpárnát és teljes erejéből az apjához vágta, aki kitért az útjából, így az mögötte álló vázának csapódott, ami csörömpölve esett a padlóra és tört apró darabokra.
A következő napirendi pont a vitájukban természetesen az volt, hogy most ki is a hibás. És ez volt az a pillanat, amikor megsajnáltam a Sándor-szülőket. Nem érdekelt, hogy nem bírom őket, mert úgy éreztem, ilyen viselkedésű gyereket azért egyáltalán nem érdemelnek.
Shad tovább szórta a szitkokat és párnákat még egy jó ideig. Mi ezalatt a konyhából figyeltük az eseményeket, én pedig úgy éreztem, sírni tudnék. Az egész olyan, mintha engem büntetne az univerzum. Elvette tőlem azokat, akiket szeretek, az ellenségem javára intézte a dolgokat, valamint a nyakamra küldött egy csapkodós, kiabálós, káromkodós, verekedős, vad rockerlányt fekete bakancsban, mondván: Testvért akartál? Itt van.
Hát igen. Ez az egy biztos. Itt van. Nekem pedig végem, ez mér egészen biztos. Ha ezzel az átokfajzattal fél évet együtt kell élnem, azt nem bírom ki. És ami a legrosszabb: úgy éreztem, ennél lesz rosszabb is.
A történet csak most kezdődött.


Alíz

4 megjegyzés:

  1. Már unatkoztam-szinte. DE megérte várni! Nagyon jó lett ez a rész (is). :)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, nagyon aranyos vagy! Örülök, hogy tetszett a rész! :))

      Törlés
  2. még jó, hogy vannak olvasóid. nem hagyunk cserben ;) ami pedig a részt illeti, bárhova ülök, ezer és ezer gombostű fogad. siess a következővel!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, ez jól esett! :))) Ígérem, amint lesz időm, írok! :)

      Törlés