2014. december 27., szombat

16. Csend

Sziasztok, Törpillák!
Először is szeretném megköszönni a sok komit, amit az előző részhez írtatok! Annyira örültem nekik! :) Mint láthatjátok, sikeresen megírtam az új részt. 2 napig készült, és az eddigi leghosszabb lett! Személy szerint az egyik kedvencem. Persze nem a történések miatt, hanem mert nagyon szerettem írni. Remélem, nektek is tetszeni fog, és nem haragszotok rám, amiért nem egy boldog rész. Amúgy ennek az az oka, hogy nem szeretném, ha ez a blog egy semmitmondó sablontörténet lenne, ahol mindig minden vidám és aranyos. Azt szeretném, ha Alíz története különleges lenne, teli olyan fordulatokkal, amelyekre senki sem számít. Nos, remélem, hogy egyetértetek, és továbbra is olvasni fogjátok a blogot! Mindenkinek jó olvasást, és utólag is boldog karácsonyt!

Hugs&kisses
Ria:)

ui: Továbbra is várom a feliratkozókat és a komikat! :) 



Október 12./Vasárnap


Azt mondják, a szerelem a világ legcsodálatosabb dolga. Magával ragad és nem enged el, miközben végtelen boldogsággal jutalmaz. Nincs annál szebb, mint mikor azt érzed, megtaláltad azt az embert, akit kerestél. Aki sosem bánt meg és örökké melletted marad. Nos… Ez valószínűleg pontosan így van. De ahhoz, hogy életre szóló szerelem alakuljon ki két ember között, meg kell ismerniük egymást. És önmagukat is. Ehhez viszont fel kell nőni. A felnőtté válás pedig… egyáltalán nem egyszerű. Csalódások, döntések, örömök és bánatok sorozata, miközben fogalmunk sincs róla, mi lesz holnap. Talán minden helyrejön… de az is lehet, hogy végleg elveszik. Mert igen. Elég egyetlen nap egyetlen pillanata ahhoz, hogy akkor és ott minden széthulljon körülötted. Szerelem, barátság, remény, büszkeség… Minden. És velem pontosan ez történt pénteken, abban a szent minutumban, amikor Patrik megcsókolt.
Azon a ponton hagytam abba a naplóbejegyzést. Egyszerűen nem volt elég lélekjelenlétem az íráshoz, mivel abban a pillanatban hatalmasat csalódtam valakiben, akiben sosem akartam. Saját magamban.

***

És igen, tényleg megcsókolt.
Életem első csókja. A csók, aminek tökéletesnek és különlegesnek kellett lennie. És… az is volt. Azt hiszem. Vagyis. Fogalmam sincs, milyen volt. Abban a pillanatban úgy éreztem, végtelenül boldog vagyok, hiszen ő is érez valamit irántam, ha már egyszer megcsókolt. Ebben szinte biztos voltam, ahogy abban is, hogy ennek pont így és vele kellett megtörténnie. Komolyan, szinte a fellegekben jártam. Ahogyan ott álltunk a terem végében, Patrik fél karral átölelte a derekamat és egyszerűen csak boldog voltam. Bár nem régóta ismerem, de valamiért mégis megbabonázott, annak ellenére, hogy tudtam, nincs esélyem nála. De úgy tűnt, tévedtem, hiszen ő csókolt meg engem és nem fordítva, ettől pedig mérhetetlen öröm töltötte el a szívemet. Úgy éreztem, ez egy tökéletes pillanat és azt kívántam, bár ne érne véget soha.
Igen. Első épkézláb gondolataim ezek voltak. Annyira a fellegekben jártam, hogy szinte már nem voltam tudatomnál. Nem érdekelt semmi. Az osztály, akik bármikor észrevehetnek, a tanár, aki bármikor betoppanhat, Sziszi, aki ezek után bizonyára vaslapáttal fog üldözni – mondjuk ezen alapjáraton sem lepődnék meg. Mindezeket kizártam a gondolataimból és visszacsókoltam Patrikot. Életemben már sokadszorra cselekedtem spontán, csak a pillanatnak élve és… igen. Ezúttal is megbántam. Teljes szívemből megbántam.
Bár mióta megláttam, ilyen vagy hasonló pillanatról álmodoztam, de azt hiszem, nem kellett volna. Ugyanis egy apró részletet elfelejtettem. Egy apró, de igen fontos részletet.
Noja.
A sok émelyítően boldog és „mindjárt felrobbanok a boldogságtól”- gondolatom után ez a név úgy képelt fel, mintha egy egész kutat rám borítottak volna, teli jéghideg vízzel. És mi tagadás, megérdemeltem volna.
Jaj, ne! Mit tettem?
De akkor már késő volt. Patrik szája a számon, én pedig visszacsókoltam. Erre egyszerűen nincs mentség. Csókolóztam az egyik barátnőm barátjával. De én ezt nem így terveztem! Ő kezdeményezett, én csak… Oké, ez így nem állja meg a helyét. Én voltam az, aki hagyta magát. Nem löktem félre, nem pofoztam fel és nem küldtem el, hogy kergessen lámákat Alaszkában; – jó, fogalmam sincs, ez honnan a frászból jutott eszembe, úgy tűnik, meghülyültem – nem, mert én, idióta hagytam magam megcsókolni. Sőt! Még viszonoztam is! Kész rémálom. Ráadásul az egész az én hibám. Mármint… Oké, tudom, Patrik a főbűnös, de ha én is hibáztam, – márpedig így történt – akkor ez per pillanat nem tudott érdekelni.
Noja.
Abban a minutumban, ahogy ez a név meglátogatta a gondolataimat az agyam értelmesebbik feléből, rögtön tudtam, hogy baj van. Óriásit hibáztam és sokáig tart majd helyrehozni. Talán sosem fog sikerülni. Akárhogy is… Tudtam, hogy a csók akár kitudódik, akár nem, elszakadt az a kötelék, ami olyan furcsa módon kötött össze Noémivel. A kötelék, amitől úgy éreztem, Tami és Ella mellett újabb igaz barátot tudhatok magaménak, annak ellenére, hogy ezt nem mondtuk ki hangosan. A kötelék, ami bő egy hónap, talán kevesebb alatt kialakult… nos… nemhogy elszakadt. Sokkal inkább… semmivé lett.
Akár megtudja, mi történt szó szerint a háta mögött, akár nem, bennem örökké bűntudatot fog kelteni az a csók. És teljesen mindegy, hogy az volt-e az első vagy ki tudja? Talán az utolsó is. Ez nem számít. Mert bár megkaptam életem első csókját, egy barátnőmet ugyanabban a pillanatban elveszítettem. És ez az, amit talán az életben nem fogok megbocsájtani magamnak.
Mindez másodpercek leforgása alatt futott át az agyamon, összezúzva az örömteli, felhők közt táncoló édibédi gondolataimat, amelyek arra ösztönöztek, hogy ne állítsam le Patrikot. De akkor és ott, talán életem során először nem akartam a pillanatnak élni. Nem akartam az a spontán ember lenni, aki azt hiszem, mindig is voltam. Nem! Egyetlen célom az volt, hogy gondolkodás nélkül azt tegyem, ami a helyes. Hibáztam. Ez tény. De ha abban a pillanatban, mikor ez eljut a tudatomig, nem lököm arrébb tiszta erőből a srácot, nagyobbat csalódok magamban, mint fél perccel előbb. Tudtam, hogy mit kell tennem és pontosan úgy cselekedtem.
- Mit művelsz? – fakadt ki hirtelen Patrik, én meg hitetlen pillantást vetettem rá. A padlón ült, felhúzott térdekkel, könyökén támaszkodva. Ilyen nagyot taszítottam volna rajta? Meglehet, de akkor és ott valami iszonyatosan hatalmas erő járta át a testemet. Arra késztetett, hogy a szó szoros értelmében padlóra küldjem a srácot, és mindenféle szidalmakat szórjak rá. Ez az erő… Harag? Igen, pontosan az volt. Mérhetetlen mennyiségű harag, amit maga a Sátán is megirigyelne.
- Szerinted mégis… - kezdtem dühtől remegő hangon, de valaki félbeszakított.
- Ti meg mit csináltok?
Óvatosan – oké, lehet, kicsit idegbajos fejjel – a hang irányába fordultam. Na, jó. Arra a látványra, ami elém tárult, egyáltalán nem számítottam. Az egész – de tényleg az egész – osztály minket nézett. Fogalmam sincs, mióta, de néztek. Lehet, hogy csak azt hallották meg, amikor Patrik a földre esett, de talán… mindent láttak. Hogy megcsókolt, hogy visszacsókoltam… Mindent.
De nem ez zavart leginkább. Ugyan! Sokkal jobban érdekelt, hogy Noja is kitekeredve, döbbent arccal bámult felénk. Nem tudtam, mennyit látott, de akkor és ott nekem már mindegy volt. Belül kész idegronccsá váltam ez alatt a pár perc alatt és nyugodt szívvel mondhatom, hogy ezt a napot sosem fogom elfelejteni. De sajnos nem azért, mert tele volt jobbnál jobb élményekkel. Nem. Hanem azért, mert akkor hivatalosan is jegyzőkönyvbe vehettük: ezen a napon minden, de tényleg minden végérvényesen tönkrement körülöttem, hiszen a „fő attrakció” még csak ezután következett. És nem. Nem volt benne köszönet.
- Semmit. – nyögtem. Á, kicsit sem volt átlátszó.
- Nem úgy tűnt. – kezdett kötözködni Sziszi.
- Ó, fogd már be! – kiáltott fel Ella, ősellenségemnek intézve szavait.
- Ez most komoly? Még most is a kis vezéredet véded? – vetett Sziszi lesajnáló pillantást legjobb barátnőmre.
- Mégis hogy érted azt, hogy „még most is”? – meredt rá Krisz. (ő az a srác, aki régen, mielőtt elköltöztünk, tetszett)
- Szerinted mégis hogy a francba értem, te észlény??? Megcsókolta Noja barátját! – ordította Sziszi teli torokból, egyenesen a mellette ülő Krisz képébe. Szegény… Tanácsos lenne orvos fordulnia. Ha Szilvi ordít, előfordulhat halláskárosodás. Ez tény. De… abban a pillanatban kisebb gondom is nagyobb volt, minthogy Krisz estleges hallási zavaraival foglalkozzak. Ellenben, nagyon is érdekelt, amit Sziszi mondott az imént. Pontosabban ordított.
- Hogy mi? – hördült fel… mindenki. De szó szerint. Az egész osztály.
- Mi? – kerekedett ki kisebb fáziskéséssel Noja szeme is. Azt hiszem, neki később esett le, mit is mondott Szilvi. De akkor már nem volt menekvés. 25 kérdő és fura tekintettel vizslató szempár meredt rám. A 26. – azaz Patriké – viszont ártatlanul csillogott. Az egész helyzet úgy nézett ki, hogy ott álltam a terem végében, megmerevedve a percekkel ezelőtti döbbenet hatására, azóta meg sem mozdulva. Letaglózott arccal bámultam az osztálytársaimat. Erik, Lilla, Márton, Krisz, az ikrek… Mindenki engem nézett. És ami a legjobban fájt: Tami, Ella és Noja akárcsak a többiek, csalódott szemekkel vizslattak. Ekkor már nem akartak mellém állni. Sziszi önelégült fejjel és keresztbe font karokkal, meg azzal az elmaradhatatlan felhúzott szemöldökével pislogott felém. Tudta, hogy ebben a pillanatban tette tönkre az életemet. Elszakított a barátaimtól. Elvette azt a kevéske büszkeségemet is, ami megmaradt. Ő ezzel teljesítette küldetését, melyet még másodikban indított akkor, mikor ráborult az a rohadt leves. Mert ott kezdődött minden. A mi kis harcunk, ami eddig sosem szűnt meg létezni. Mostanáig. A mai naptól kezdve, csak a diadal következik. A győztes pedig Sziszi, aki elérte a célját. Tönkretett és ehhez csak gratulálni tudok. Ha most elkezdem megcáfolni, amit mondott, azzal csak mélyebbre ásom magam. Senki nem fog nekem hinni. Nem érdekes, hogy Szilvi igazából hazudott, nem érdekes, hogy mindenki tudja, mi ketten ellenségek vagyunk. Ezek nem számítanak. Vagyis… És ekkor feléledt bennem a remény.
Sziszi valójában hazudott. Nem azt mondta, amit látott, hanem ami neki kedvezett. Ha tényleg végignézte a csókot, tudnia kellett, mi történt. Persze arra várhattam, hogy majd ő, a nagy és magasságos Dénes Szilvia megvallja itt, mindenki előtt, hogy hazudott. Nem, ez még csak meg sem fordult a fejemben. De… ahogy Sziszi is látni vélte, úgy bárki más is láthatta, mi történt igazából. Igen, mindössze ennyi reményem maradt. Ha valaki megcáfolja Sziszi állítását, akkor talán minden rendbe jöhet, elsimíthatjuk az egész dolgot. Mondjuk, akkor Patrik lesz a bűnbak. Persze ha belegondolunk, eddig is ő volt, csak ezt senki nem tudja. Viszont…
Rápillantottam a padlón kuporgó srácra és az jutott eszembe, hogy… Nem jutott eszembe semmi. Csak néztem rá és azon gondolkodtam, hogy valójában hibás-e itt valaki. Jó, persze, tudom, hogy ő csókolt meg, de könyörgöm! Mindenki követhet el hibákat, mivel egyikünk sem tökéletes. Patrik is csak egy ember. Talán mindössze a pillanat hevében tette, amit tett és nem azért, mert nem szereti Noját. Ez egyszerűen csak így alakult. Rosszul jöttek ki a dolgok, de ez van. Hogy is gondolhattam, akár egy percig is, hogy akar tőlem valamit? Nem, az egész helyzet sokkal egyszerűbb. Patrik nem szándékosan csókolt meg, hiszen barátnője van. Én sem szándékosan csókoltam vissza, hiszen eszem ágában sem volt összekutyulni mindent. Csak így alakult, ezen már nem tudunk változtatni. De a károkon enyhíthetünk. Ha most valakiből kihúznám, mi is történt igazából, Patriknak annyi lenne. Noja kidobná, a barátai megutálnák… Sziszi viszont veszítene. Oké, ez azért csábító lehetőség volt, de elhessegettem. Most, hogy átgondoltam a helyzetet, rájöttem, hogy nem kellett volna olyan dühösnek lennem Patrikra, mint percekkel ezelőtt voltam. Nem érdemelte meg (teljesen). Ahogyan az sem járt ki neki, hogy mindenki megutálja. Ő jó ember és mindenki szereti. Azt hiszem, ő sokkal többet veszítene ezzel, mintha én vállalnék magamra mindent. Persze Noja barátságát ezzel egy életre elveszíteném, de ennyi belefér. Megérdemli a boldogságot. Patrik oldalán. Mind a ketten megérdemlik, hogy a másikkal legyenek. És ha ők együtt vannak, azzal végül is Sziszi sem nyer.
Magamban nagyot sóhajtottam. Nincs mese, éppen arra készültem, hogy az utolsó egyben maradt részét is összezúzzam a büszkeségemnek. De őszintén? Annak már régen mindegy volt.
Tudtam, mit kell tennem.
- Alíz… Tényleg így volt? – szólalt meg kissé remegő hangon Tami. Szóval már ők sem hisznek bennem. Csodás. Ha most mindent bevallok, egyedül fogok maradni.
Nem. Már döntöttem.
Képtelen lettem volna tönkretenni Noja és Patrik boldogságát. Egyszerűen nem ment. Úgyhogy…
- Én… - lenéztem Patrikra, aki kíváncsi tekintettel vizslatott, aztán pedig Nojára, aki feszülten várta a válaszomat. Ekkor már tudtam, hogy jó döntést hoztam. – Sajnálom. Nem akartam. – szipogtam és ekkor már nem tudtam visszafojtani a sírást. Utálom a könnyeket, főleg a sajátjaimat, de ez már akkor nem érdekelt. Nem bírtam nem sírni. Nem bírtam a szemükbe nézni. Nem bírtam ott maradni. Abban a percben már nem érdekelt, hogy éppen óra van, ráadásul töri óra.
Futva indultam meg az ajtó felé, ahol szerencsétlenségemre a kissé megkésett Földesibe botlottam. Nem néztem a szemébe, nem reagáltam a kiabálására, hogy „húzzak vissza a helyemre”. Nem érdekelt semmi és senki, csak futottam, ameddig bírtam. Végül a lépcsőházban álltam meg. Elfáradtam. És nem a futástól. Fáradt voltam, pedig tudtam, az igazi megpróbáltatás csak most kezdődik. Nap mint nap szembenézni az osztály utálatával és lesajnálásával… Kész rémálom. De én döntöttem. Tudtam, mi lesz ez után, mégis vállaltam a kockázatot.
Teljesen összetörve, könnyektől áztatott pólóval telepedtem le az ablakpárkányra és csak néztem kifelé az utcára, ahol gondtalan emberek áradata sétált fel-alá, autók mentek és jöttek. Csak egy átlagos nap. Ma sem történt semmi különös. A város nyüzsög, a termekben folyik a tanítás, ahogy eddig is. Én meg itt ülök a lépcsőházban, mert nem tudok a barátaim szemébe nézni. Biztos előfordult már mással is. Nincs ebben semmi különös. Vagyis… ilyenkor általában jön valaki, aki megnyugtat és közli, hogy mellettem áll. A filmekben legalábbis így szokás. De… ez itt a valóság. A nagybetűs ÉLET, ami nem mindig alakul úgy, ahogy szeretnénk. Nem. Minden megy tovább, az osztály Földesi papolását hallgatja a mit tudom én, melyik forradalomról, én pedig itt ülök, és nézek ki a fejemből. Magányosan. De hiszen tudtam, hogy ez lesz. Ennek ellenére fáj. Fáj a kegyetlen igazság. Mégpedig az, hogy egyedül maradtam. Nincs velem senki és semmi.
Csak a magányos csend.

Alíz

8 megjegyzés:

  1. :( hát ez nagyon jó lett csak kár hogy szomorú! Remélem Patrik felfogja hogy magára vállalta Alíz amit Patrik tett:(( és remélem megoldódik:) (ne agódj ez nem sablonos :D)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, hogy tetszett meg annak is, hogy szerinted nem sablonsztori :)))

      Törlés
  2. most tök szomorú vagyok... elképzeltem az egészet, és tudod mit gondolok? indíts a könyvkiadóba ;) !

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, nagyon aranyos vagy!! :)))) Köszönöm szépen :))

      Törlés
  3. Így belegondolva... Legközelebb nem hiszem, hogy komiba írnám a rosszindulatom. Tényleg töri óra lett! Ettől fügetlenül, nagyon jó lett! Talán az eddigi legjobb!!!! :)

    VálaszTörlés
  4. Ez egyre jobb és jobb :) és persze izgibb :)

    VálaszTörlés