12. De mi is történt pénteken? /Part 3./

Sziasztok, Törpillák!
Nem is tudom, mit gondoljak... Nem volt nagy az érdeklődés az új blog iránt, úgyhogy nem tudom, mi legyen... Ha valaki még esetleg kíváncsi rá, azt nagyon-nagyon-nagyon szépen megkérem, kommenteljen!
Na... más téma. :) Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog, viszont ez még mindig nem a nagy beszélgetés, de ne aggódjatok, a következőben biztosan végig ez lesz a téma! ;)
De nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást, Törpillák, és ne felejtsetek el komizni!!!

Hugs&kisses,
Ria:)

De ez akkor is baromság. Ugyan miért védett volna meg? Ez egyszerűen nevetséges és…
- Székely! Kezdjen bele most azonnal, mert lemegy a nap, mire végzünk. Ma még új anyagot kell vennünk! – üvöltötte Földesi kivörösödött fejjel, mire kicsit hátrébb ugrottam, tekintve, hogy max hangerővel ordított kábé fél méterre tőlem.
- Akkor nem kell úgy sietni. – suttogta valaki, de szerintem azon nyomban megbánta, mivel a hirtelen beálló csendben mindenki tisztán hallotta. Köztük Földesi is. Jaj.
- Hogy mondtad, Mall? – vicsorgott rá szerencsétlenre. Mondjuk, meg kell mondjam, nem hiszem, hogy ez eddig Földesi legszebb napja. Már első óra első 5 percében rekedtségig ordibált velünk. Főleg miattam. Huppsz.
- Semmi. Csak… khm… figyelmeztettem Kriszet, hogy később is jöhet… izé… edzésre, nem kell úgy sietnie. – vágta ki magát gyorsan az örök mókamester, mire majdnem összegörnyedtem a röhögéstől, de nem csak én voltam így vele. A fél osztály jobbra-balra ficánkolt, hogy elfojtsa a nevetést. Nem is csodálom. Persze így elsőre nem tűnik bitang nagy hazugságnak, amit Erik 2 másodperc alatt dobott össze, de ha valaki ismeri, az tudja, hogy se Erik se Krisz nem sportol semmit, a másik pedig az egyértelmű tény, amit szerintem Földesi is simán kiszúrt: a két srác a terem két különböző végében ül. Ennyi. Még Földesi is döbbenten nézett a srácra pár másodpercig, de aztán úgy elkezdett ordítani, hogy még azt is elképzelhetőnek tartom, miatta kezdett el odakinn jó pár autó dudálni…
- 7.b! Most volt elegem! Mindenki elővesz egy írólapot és egy szót se halljak! Röpdolgozat! Igyekezzenek!
- Öhm… Tanárnő… én… ? – kérdeztem félve, mire olyan vörös lett a feje, hogy azt hittem, itt esik össze, de semmi ilyen nem történt, egyszerűen csak a képembe ordította minden dühét.
- Székely, azonnal takarodj a helyedre! Ne is fáradj azzal, hogy lapot veszel elő! Egyes! – kiabálta, majd zokszó nélkül feltépte a naplót és akkora egyest írt a nevem mellé, hogy szerintem 5 lapon átütött. Csúcs. De ez akkor is igazságtalan!
- De tanárnő! Ezt nem teheti! – állt fel Noja a helyéről, mire hálás pillantással fordultam felé, de egyben féltem is. Ezzel csak még jobban felidegesítette Földesit.
- Igen? És ha szabad kérdeznem, kislányom, te mióta mondod meg nekem, hogy mit tehetek és mit nem? – üvöltötte, én pedig láttam, hogy Noja válaszolni készül, mire gyorsan, de határozottan megráztam felé a fejem. Láttam az arcán, hogy elbizonytalanodik, úgyhogy megnyugodtam. Miután Noja helyet foglalt, nagyjából mindenki megnyugodott, azt hiszem még Földesi is. Bár ez a „békesség” nem tartott valami sokáig, tekintve, hogy ezt követően öten lebuktak puskázásért, hárman neki se álltak a dolgozatnak, mondván, hogy még így is jobb jegyet kapnak, mintha írnának is valamit. Ők tudják… Persze ezzel csak azt érték el, hogy lassan az egész város Földesitől zengett.
Miután mindenki beadta az irományát, a hangulat egyre jobb lett. Ez alatt pedig azt kell érteni, hogy senki sem aludt be töri óra kellős közepén. Persze ennek is megvan az oka, mégpedig, hogy drága tanárunk az anyag leadása közben sem volt hajlandó lejjebb venni a hangerőt, úgyhogy legnagyobb örömünkre ezermillió decibellel hallgathattuk végig az ipari forradalom érdekes történéseit. Egy élmény volt. Mondjuk, legalább van, amit megjegyeztem belőle… azt hiszem, egy életre. Most miért? Ilyen hangerejű dumából nem lehet nem megjegyezni egy árva szót sem, nem igaz?
De úgy tűnt, erre a napra még nincs vége az ordibálásnak, ugyanis a történet otthon folytatódott. Na és vajon mi volt az oka? Naná, hogy a szép, kövér egyes az ellenőrzőmben, ami akkora volt, hogy körülbelül 3 sort kitöltött. De tényleg!
- Mégis hogy képzelted, hogy ekkora szemtelenséget megengedhetsz magadnak, kislányom? – üvöltötte anya, amint beléptünk a házba suli után – Földesi tanárnő felháborodva mesélte nekem első szünetben, hogy micsoda tiszteletlenségeket műveltél egész történelem órán!
- Tessék? Ez nem igaz! Oké, azt elismerem, hogy óra előtt leszóltam a tárgyát meg, hogy nem tanultam, de ezen kívül semmit sem csináltam! Egész órán csöndben voltam! – próbáltam elmagyarázni higgadtan a történteket.
- Igazán? Én nem így hallottam. – vonta fel anya a szemöldökét.
- Nos, akkor rosszul hallottad. – szögeztem le, és már indultam volna a szobámba, ha anyu nem szól utánam.
- Állj csak meg! Ezzel még nem végeztünk. Büntetésben leszel. – közölte, mire megfordultam és döbbenten néztem a szemébe.
- Ezt hogy érted? Mondtam, hogy nem igaz, amit Földesi mondott! Miért nem hiszel nekem? – keltem ki magamból és majdnem elsírtam magamat.
- Nem érdekel. Ki kell javítanod az egyest és ehhez semmi szükséged a mobilodra és a laptopodra, jól gondolom?
- Nem! Ezt nem teheted! Miért nem hiszel nekem? – bőgtem el magam most már komolyan, majd felrohantam a szobámba, faképnél hagyva anyát. Tudom, hogy ez illetlenség, de abban a pillanatban nem érdekelt. Csak egy dolog foglalkoztatott: nem hitt nekem. Annak ellenére, hogy életemben nem hazudtam neki. Ellenben Földesivel, akiből simán kinézem, hogy rám kente az összes beszólást és lustaságot, amit a 45 perc alatt az egész osztálytól összességében tapasztalt. Persze nem hibáztatom őt mindenért, mert tény és való, hogy pontosan annyi ideig volt a kezemben a töri könyv, amíg megfogtam, elhatároztam, hogy most tényleg megtanulom azt az idegesítően hosszú anyagot Napóleonról, de aztán kaptam egy üzenetet Facebookon, körülbelül két perccel az után, hogy ezt így eldöntöttem, úgyhogy behajítottam az ágy alá, ahonnan ma reggel pecáztam ki. Szóval a lényeg az, hogy nem különösebben erőltettem meg magam a tanulás terén, meg ugye volt az a „kisebb” incidensünk óra elején, de ennyi! Mindenki tanúsíthatja, hogy Erik szólt be neki, másik nyolc ember csalt dolgozat közben, Noja reklamált az amúgy félig tényleg megérdemelt egyesem miatt és… igen, Patrik javította ki a nevemmel kapcsolatban és nem én.
Tényleg! Noja! Teljes kiment a fejemből, hogy ma átjön beszélgetni, annyira lefoglalt a töri óra egész nap. De most nem jöhetett ide! Itthon áll a bál és én sem vagyok most olyan állapotban, hogy még egy problémával foglalkozni tudjak. Mert igen, ez egy újabb probléma és most, hogy ráterelődött a szó… nem is kicsi. Viszont… most egyszerűen nincs idegzetem ehhez a beszélgetéshez, Nojának meg kell értenie, hiszen… barátok vagyunk. Vagy nem? Az igazság az, hogy fogalmam sincs. Alig ismerem őt, de… Nem is tudom, úgy érzem, hogy mégis. Olyan, mintha már nagyon rég óta ismerném, mégsem tudok róla szinte semmit. Csak azt, hogy szerelmes Patrikba, szóval első jó tulajdonság: kiváló ízlés. Na, de ezen kívül az a bizonyos lista üres. Talán meg kéne őt ismernem. Biztos vagyok benne, hogy nem egy borzasztó ember, hiszen akkor Patrik nem lenne vele, márpedig vele van, szóval biztosan kedves lány…
De nem akarom őt megbántani azzal, hogy lemondom a mai napot. Tuti, hogy nyomasztja őt a dolog és szeretne róla beszélni velem. Csak hát… Nem a legalkalmasabb időpont.
Úgy döntöttem felhívom, de aztán rájöttem, hogy nincs meg a száma, ezért inkább felmentem Facebookra, gondoltam ráírok, ha online, de… Valami más szúrta ki a szemem, ahogy beléptem a kezdőlapra.
Rácz Patrik kapcsolatban van Boka Noémival.
Na, kész, ennyi volt. Úgy éreztem, nem bírom tovább, ez eddigi életem legrosszabb napja. Nem elég, hogy egyest kaptam, összevesztem Földesivel és anyuval, majd valószínűleg, apuval is, de a srác, aki tetszik, összejön a lánnyal, aki igazából valamilyen szinten a barátnőm, ennek híre pedig hatalmas betűkkel virít az értesítéseim között, mintha csak gonosz módon gúnyolódni akarna rajtam.
És igen, ennyi bőven elég volt nekem mára. Olyan erővel tört ki belőlem a zokogás, hogy még a szomszéd kutyájának ugatását sem lehetett hallani.
A könnyeim csak folytak, én pedig ott feküdtem összekuporodva az ágyon, arra várva, hogy hirtelen újrakezdődjön az egész nap és ezúttal fel legyek készülve mindenre, ami csak megtörténhet.
Bár nagyon szégyelltem, hogy olyasmi miatt bömbölök, ami valószínűleg nem is nagy dolog például egy felnőtt szemével nézve, de nem érdekelt. Számomra igenis sorsforgató dolognak számított mindaz, ami csapás ma engem sújtott.
Nem tudom, meddig ülhettem ott, de egyszer csak megjelent egy kéz az orrom előtt, benne egy zsepivel. Először kicsit megijedtem, de aztán erőt vettem magamon és felnéztem a titokzatos személyre, aki így megijesztett. Na, ekkor dobtam egy hátast. Ezt nem hiszem el!
Noja.
Komolyan, a csaj feltűnése ma már harmadszorra hozza rám a szívbajt valamilyen okból. Kolompot kéne rá szerelnem, hogy tudjam, mikor közeledik. Akkor talán fel tudnék készülni az érkezésére.