Sziasztok, Törpillák!
Bocsi, hogy nem hoztam előbb a részt, de egyszerűen semmi időm sem volt. Légyszi ne haragudjatok!
Viszont van itt valami, ami nagyon elszomorított. Az előző részhez nem érkeztek kommentek, és bár felhívtam rá a figyelmeteket, eddig még senki sem iratkozott fel rendszeres olvasónak... Persze tudom, hogy nem sokan olvassátok a blogot, de azért nekem jól esne, ha ilyen úton kapnék pár visszajelzést.
Amúgy aki esetleg nem vette még észre, jobb oldalt leírtam pár fontosabb tudnivalót, valamint készítettem egy új leírást ugyanide; akit érdekel, az elolvashatja.
Mint már említettem, kevesen vagyunk, és pontosan ezért szeretnélek még egyszer megkérni titeket, hogy akinek csak tudjátok, említsétek meg a blogot. Aki gondolja, az Facebookon is megoszthatja! Persze, nem kötelező, csak egy kérés lenne, hogy minél többen megismerhessék az oldalt.
Még valami, ha valaki azért nem iratkozik fel vagy komizik, mert nem tetszik neki a történet vagy valami más, az nyugodtan szólhat nekem, és akkor megpróbálok javítani a blogon. Tisztában vagyok vele, hogy az egész sztori sablontörténet, de ha kitartóak vagytok, megígérem, hogy elérkezünk a különlegesebb részekhez is.
És így utoljára, még annyit, hogy ha valakit érdekel, van egy másik blogom is, (The Hungarian Louis Tomlinson) nézzetek be! :)
Valamint, ha elég nagy az érdeklődés, akkor elkezdek egy harmadikat is. Az alap már megvan, ha legalább 5 embert érdekelne, akkor megmutatom nektek a bevezetést, de nem ígérek semmit...
Na, de nem is húzom tovább az időt, jó olvasást a részhez! Aki tud, komizzon és iratkozzon fel! (Várom az érdeklődőket az új bloghoz!)
Hugs&Kisses
Ria:)
Noja.
Igen, azt hiszem, ebben a pillanatban tudatosult bennem az, aminek eddig nem sikerült. Patrik új barátnője nem más, mint Noémi. Az a Noémi, aki pontosan tudta, hogy ki tetszik nekem, erre összejön vele.
Mégis milyen ember az ilyen? – Na, igen. Ez lett volna az első gondolat, ami beugrott. Mert ugye Noja pontosan tudta, mit gondolok Patrikról. Tudta, hogy tetszik nekem. Erre most ő a barátnője.
Elárult. – villant be az agyamba ez az egy szó, mire elöntött a harag és a csalódottság. De aztán… Valami áttörte magát az önző gondolataim között.
A felismerés. Rájöttem, hogy ez hülyeség. Ugyan milyen jogon szólnék én bele abba, hogy ő kivel jár? Én, aki mindig is elleneztem az ilyesmit. Elítélem Sziszit azért, mert nem tűri, ha valaki másnak is tetszik a kiszemeltje, erre nekem is hasonló gondolataim vannak kapásból, ha ugyanilyen helyzetbe kerülök. Ez nevetséges! Noja a barátom és örülnöm kéne a boldogságának. Tami és Ella társaságában kellene kibeszélnünk az eseményeket, erre én meg itt nyöszörgök, amiért Patrik nem engem választott.
Na, ez meg a másik. Ha nem engem választott, az jelent valamit. Hogy mit? Hát azt, hogy nem jönnek be neki az olyan lányok, mint én. Bár gőzöm sincs, hogy milyen az az „olyan”, de annyi biztos, hogy Patriknak nem megfelelő. És ha ez egyszer így van, akkor ezen aztán az egyszemű óriás sem tudna változtatni, nemhogy az én szánalmas kesergésem. Egyszerűen nem lehetek ilyen önző! Noja megérdemli, hogy boldog legyen, még ha ehhez az is kell, hogy álmaim fiúja mellett feszítsen… Igen! Még akkor is! Semmilyen alapon nem róhatom fel neki, hogy Patrik a barátja. Ugyan minek? Hiszen először is: ezen nem lehet és nem is akarok változtatni, nem vagyok én egy önző kis liba! Másodszor: mit mondanék? „Utállak, amiért ilyen boldog vagy azzal a sráccal, aki nekem tetszik, de ő észre sem vesz engem!”? Ugyan már! Hol vagyunk, az oviban? Nem! 7. osztályosok vagyunk. Itt állunk a kamaszkor küszöbén, ami azt jelenti, hogy lassan kezdünk felnőni és érettebben gondolkodni. Na, ebbe szerintem nagyon is beletartozik, hogy megtanuljuk beismerni a kudarcot. És nekem most pontosan ez a feladatom.
Talán nem úgy kéne felfogni, hogy „na, most basszus, elbuktam, itt a vég”, hanem úgy, hogy az egyik barátnőm boldog. Na, ugye ennek csak örülni lehet. Az már más kérdés, hogy kivel boldog. Abba nem is akarok belegondolni, mert akkor elszállna az a maradék elszántságom is, amit összekapartam valahonnan…
Szóval ott tartottam, hogy Noémit találtam az orrom előtt, aki kissé félve és bűnbánóan lesett azokkal a zöld szemekkel. Mivel ez alatt a pár másodperc alatt végiggondoltam mindent, amit már leírtam, két dologra jöttem rá: 1) Gyorsan tudok gondolkodni 2)Hasznos lenne a gyakorlatban is alkalmazni ezt a rövid idő alatt összeszedett elszántságot.
Abban a pillanatban megéreztem, hogy ez egy fontos beszélgetés lesz. Egy nagyon fontos beszélgetés. Nojának és nekem bőven lesz mit átbeszélnünk. És az volt az érzésem, ehhez nem lesz elég két perc. De sajnos már csak ennyi volt hátra becsöngetésig. Igazán nem sok.
- Szia, Noja! – mosolyogtam rá zavartan, miután tudatosult bennem, hogy még nem is köszöntem ma neki.
- Szia. Hé… izé… beszélhetnénk? Tudod… ööö… szeretném megmagyarázni a… ööö… dolgokat. – dadogta, miközben a haját babrálta, fel-felpillantva rám.
- Hát… persze. De már mindjárt csengetnek, szóval… - húztam el az „a”-betűt, miközben kérdőn meredtem rá.
- Tényleg. – pislantott az órára – Akkor mikor tudunk beszélni. Nagyon fontos lenne. – nézett könyörgő és sajnálkozó szemekkel.
- Talán… átjöhetnél suli után. – mosolyogtam rá biztatóan, mire beharapta a szája szélét.
- Az van, hogy megbeszéltük Pa… - kezdte, de hirtelen észbe kapott, hogy ez még egy meg nem tárgyalt téma köztünk, pontosabban éppen ezért kéne átjönnie. Mondjuk, lehet, hogy a félbeszakítás oka két legjobb barátnőm szúrós pillantása volt, de ez inkább részletkérdés.
- Ott leszek. – változtatta meg fél másodperc alatt a véleményét, majd még mindig kissé zavartan mosolyogva arrébb sétált, vissza a helyére. Patrik mellé. Izé… Nem érdekes…
- Ez meg mi volt? – fordult felém hirtelen Tami, aki Ellával együtt egészen idáig csendben volt.
- Hogy érted? – ráncoltam a szemöldökömet, majd nyújtóztam egyet.
- Na, ne hülyéskedj, Liz! Nem fogom elhinni, hogy így szenvedsz, mert mással látod… Tudodkit, aztán megjelenik az új barátnő, minden probléma okozója, és úgy viselkedsz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ez így nem oké. – magyarázta Tami, Ell pedig helyeslően bólogatott, majd hozzátette:
- Szóval? Mi ez az egész?
- Semmi. És ezt komolyan mondom. Természetesen nem ugrálok a plafonig, amiért nem engem választott, de egyébként gondoljátok csak át! Itt senki sem hibás. Ez inkább csak… hogy is mondjam… balszerencse.
- Balszerencse? – hitetlenkedett Ella.
- Igen, mert… - kezdtem, de a csengő idegesítő rikácsolása félbeszakított. Szépen lassan mindenki elindult a helyére, de én még odaszóltam Taminak és Ellnek:
- Csak gondoljátok át egy kicsit más oldalról.
- Mikor, törin? – nevetett Tami.
- Aha… Mást nagyon úgysem lehet ilyenkor. Max unatkozni. – vontam vállat, mire Ella elkezdett hadonászni. Ezt mondjuk nem tudtam, mire vélni, ezért kérdő pillantást vetettem rá.
- Nagyon örülök, hogy így gondolja, Aliza. Ez esetben megismertetnék önnel egy másik lehetőséget is. A táblához! Remélhetőleg Napóleon uralkodását nem találja unalmasnak. – hallottam meg egy gúnyos hangot a hátam mögül. Jaj, ne! Nenenenene!
Óvatosan megfordultam, mire egyenesen szembe találtam magam Földesivel. Mit ne mondjak, a kedvenc tanárom… Azt hiszem, legközelebb alaposabban körülnézek, mielőtt unalmasnak nevezek egy tantárgyat…
- Gyerünk már, Székely kisasszony! – rivallt rám újból, mire előhalásztam a tájékoztatómat, majd a kezébe nyomva azt, kibotorkáltam a táblához, és hátratett kézzel megálltam az osztállyal szemben. Tekintetemmel megkerestem Ellát, aki bőszen lapozgatta a füzetét, hogy súgni tudjon, de ekkor Földesi megint elkiabálta magát.
- A tábla felé forduljon, Aliza! Nehogy valamelyik társa kísértésbe essen és megsegítse. – mondta fröcsögő gúnnyal, mire éppen szólni akartam, hogy igazából Alíznak hívnak, de inkább nem tettem, nehogy még idegesebb legyen, mivel így is eléggé bűntudatom volt, hogy így lejárattam a tárgyát (persze, ilyet is csak én tudok, hogy ezért bűntudatom van; na, mindegy), ezért ehelyett csak megfordultam. De amint szembe találtam magam a fekete táblával, meghallottam egy hangot.
- Az ő neve Alíz! – szólalt meg valaki határozott hangon, de annyira azért nem figyeltem, hogy ki volt, éppen a fikarcnyi tudásomat próbáltam előkaparni Napóleon akármijeiről, de mikor Földesi megszólalt, azt hittem, egyenes vonalban fogom lefejelni a táblát.
- Rácz, még egyszer megszólalsz, kiváglak a teremből! – ordította, mire amellett, hogy majdnem megsüketültem, közel álltam az ájuláshoz is.
Tényleg Patrik védett meg megint, vagy ez is Napóleon egyik híres mondata volt? Oké, még a hülye is vágja, hogy ez baromság.
Tisztán hallottam, hogy Földesi „Ráczot” mondott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése