2014. november 4., kedd

10. De mi is történt pénteken? - Part 1

Szeptember 28./vasárnap


Na, jó. Most már elég lesz! Össze kell szednem magam, mert komolyan, már saját magamat is az őrületbe kergetem a sok nyavalygásommal. Egyszerűen kezd az agyamra menni, hogy a hétvégém másból nem állt, mint bőgésből és önsajnálatból. De ebből elég! Nem sírhatok egy ilyen hülyeség miatt! Semmi közöm sincs nekem Patrikhoz és az ő szerelmi életéhez. Azt csinál, amit akar, hiszen ki vagyok én, hogy beleszóljak az ő dolgába? Na, ugye? Senki. Így visszagondolva, még csak barátok sem vagyunk. Az, hogy akkor és ott, a folyosón kiállt mellettem… nem is tudom, azt hiszem, abba is csak belemagyaráztam sok mindent. Engem csak példának hozott fel, az igazi tárgya a veszekedésnek az a le nem zárt kapcsolata Sziszivel. Semmi több. Úgy látszik, nekem csak egy átkozott reggel jutott vele, semmi több. Neki ott vannak a barátai, az edzései, a saját élete és… és most már a barátnője is. Oké, azt hiszem, mégsem fogom kibírni sírás nélkül…
Tisztán éreztem, hogy a szívem darabokra tört.
Nos, itt fejeztem be két nappal ezelőtt, de ennél tovább nem jutottam, ugyanis szememet újra elöntötték azok az idegesítő könnyek, amiket olyan nehezen viselek el. Én nem vagyok gyenge, nem sírhatok! De úgy tűnik, ez a srác teljesen kiforgat önmagamból. Vagyis nem ő, hanem az érzései. Helyesbítek, a nem létező érzései. Irántam.
Ha belegondolok, igazából sokkal jobb azoknak, akiket megbánt egy fiú szánt szándékkal, mint azoknak, akik szenvednek a reménytelen szerelemtől. Hogy miért? Mert nekik legalább van kit hibáztatniuk és nem süllyednek önsajnálatba, legalábbis nem azért, mert magukat okolják mindenért. Ellenben nekem… Nincs ember, akit okolhatnék. Azt hiszem, még én sem vagyok hibás, hiszen az érzéseimről nem tehetek. Bárcsak tehetnék! Akkor biztos, hogy nem szerettem volna bele Patrikba szűk egy hónap alatt. Nem lennék most ilyen depresszió-utánzatban és… azt hiszem, közömbösen állnék a dologhoz, miszerint Patriknak barátnője van. És nem is akárki…
Na, jó, itt az ideje, hogy befejezzem a megkezdett történetet, nehogy még én magam is összezavarodjak…
Szóval ott tartottam, hogy Tami és Ella között álltam. Először nem értettem, mi a helyzet, és azt hiszem, hogy amikor saját szememmel láttam mindent, még akkor sem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet. Hogy megtörtént. És pont velem. Egyszerűen képtelenség. De aztán… szépen, lassan eljutott minden a tudatomig. Patrik megjelenése, Tami és Ella aggódása, az osztálytársaim hangos füttyögése és „húúúú”-zása, a taps, pár ember döbbent arca, Sziszi „megfagyott díva”- pozíciója és… Noja zavart tekintete, valamint lesütött szeme, mikor a többiekből ezt a reakciót váltotta ki, hogy… Patrik kezét fogva sétált be a terembe.
Bizony. Ő lenne az új barátnő. Tudom, most mondhatnám, hogy elvette tőlem életem szerelemét blablabla. De miért tenném? Ez nem igaz. Semmi jogom nincs hozzá. Már hogy lenne? Az a véleményem, hogy még egy exbarátnőnek sincs semmi köze az utódjához, nemhogy annak, akinek csak tetszik a srác. Ez nem az én dolgom, nem az én életem. De ettől még fájhat. De piszokul.
Amikor megláttam őket az ajtóban, azt hittem, elájulok. Abban a szent pillanatban lejátszódott előttem az a kevés eset, amit Patrikkal közösen éltünk meg. Mikor bejelölt facebookon, a reggel, amikor beszélgettünk, mikor azt mondta, már túl van Sziszin és más tetszik neki, mikor lerendezte a volt barátnőjét, mikor azt hittem, kiállt mellettem. És igen. Abban a percben jöttem rá arra is, hogy semmi sem volt igaz abból, amit beleképzeltem a helyzetbe. Semmi. Azért jött oda hozzám aznap reggel, mert nem volt más társasága, nem pedig mert bejövök neki. Azért jelölt be facen, mert osztálytársak vagyunk, semmi több. Azért mesélt Szisziről, mert én szóba hoztam, nem azért, mert arra utalt, hogy én tetszek neki. Azért rendezte le az exét, mert már elege volt belőle, nem azért, mert zavarta, hogy engem bánt. És végül azért állt ki mellettem, mert Noja ott állt mögöttem végig és csak neki akarta megmutatni hősiességét vagy tudom is én miét és nem azért, mert annyira érdeklem. Nem. Ez mind-mind tévedés volt. Csak belemagyaráztam a dolgokat mindenbe, de tényleg mindenbe. Nem láttam tisztán a helyzetet. Pedig olyan egyértelmű volt! De én nem figyeltem oda, és egy álomvilágban éltem. És hogy melyikben? Amelyiket úgy hívják, hogy Remény.
Ezek a gondolatok árasztották el a fejemet és úgy tűnt, nem mostanában akarnak eltűnni. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy úgy, ahogy voltam, hátratántorodtam és erősen gyanítom, szép, egyenes háttal a földön kötöttem volna ki, ha nem áll mögöttem Ell és Tami. Ők ketten, ahogy dőlni kezdtem, rögtön utánam kaptak és a könyökömnél fogva megtámasztottak, mindezt olyan feltűnésmentesen, ahogy csak lehetett. Szerencsére a többiek nem vették észre a kis elszédülésemet, az ő figyelmüket az kötötte le, hogy Sziszin röhögtek. Hogy miért? Nos, úgy tűnt, nem csak én viselem nehezen az új barátnő látványát, ugyanis drága barátnőnk ezúttal nem tudta kivédeni a cikis helyzetet. Igazság szerint a lelkem mélyén mindig arra vágytam, hogy egy icike-picikét érezze, mit művel másokkal, de… abban a pillanatban valahogy nem éreztem kárörömöt. Csak sajnálatot. Hogy miért? Mert tudtam mit érez. Tudtam, mennyire fáj mással látni azt, aki nagyon bejön nekem. Pontosan tudtam, mivel ugyanezt éreztem akkor éppen. Azt hiszem, az együttérzés volt az, ami miatt vettem a bátorságot, és két legjobb barátnőm karjai közül kimászva Sziszi felé indultam. Mikor odaértem hozzá, éppen a földön ült, osztálytársaink között, akik jóízűen nevettek azon a marha nagy poénon, miszerint elesett. Ahogy én láttam, vele is az történt, mint velem. Csakhogy mögötte nem állt ott két örök barát, akik mindenképpen megakadályozták volna az esését. Így Sziszi a földön kötött ki, a két szőke meg tisztes távolságra állt tőle. Nem akartak ők is nevetség tárgyai lenni, úgyhogy inkább kimaradtak az esetből. Pff. Igaz barátok.
Mikor megtorpantam ősellenségeim előtt, hallottam, hogy Tami és Ella összesúgnak. Nem értették, mit művelek. Sebaj. Én tudtam. Óvatosan közelebb léptem Szilvihez, majd nagy levegőt véve, felé nyújtottam izgalomtól remegő karomat. Mikor észrevette az idegen kezet a látókörében, láttam, hogy kicsit összeráncolja a szemöldökét, majd felnéz. Hát mit ne mondjak, az az arc minden pénzt megért. Bár egyértelmű volt, hogy nemsokára elsírja magát, de azért látszott a tiltakozás a bőgés ellen. De mikor tényleg a szemembe nézett… Azt hiszem, ekkora döbbenetet még senkin sem láttam, mióta csak élek. Persze az idilli pillanat csak egy percig tartott, mert ugye nincs az a Sziszi, aki elfogadná a segítséget az „ellenségtől”, úgyhogy inkább úgy döntött, önerőből fog felállni, amit meg is tett. Már velem szemben tornyosult, mikor megszólalt.
- Ezt miért kellett? Meg akartál alázni? – méregetett úgy, mintha fél perc választaná el attól, hogy nekem ugorjon.
- Tessék? Én csak… Á, hagyjuk! Feleslegesen bajlódok magyarázatokkal. Úgyse hinnéd el, amit mondok, bármi legyen is az. – legyintettem, majd sarkon fordulva visszasétáltam barátnőimhez. Még mindig ugyanott álltak, mint amikor a párocska besétált. Jaj, pedig egy ideig eszembe sem jutottak… Hát igen, amíg Sziszivel voltam elfoglalva, addig egy pár percre eltűnt az agyamból ez a Patrik-Noémi- ügy, de most aztán visszatért. Összetörve rogytam le a székemre, majd térdemre könyökölve temettem arcomat a tenyerembe. Éreztem, hogy Tami és Ella leguggolnak mellém a földre, és már vártam, hogy megszólaljanak és megpróbáljanak megnyugtatni, de ehelyett valaki más hangját hallottam meg a hátam mögött.
Noja.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése