2014. szeptember 13., szombat

5. Tanácstalanság a köbön

Szeptember 4. - Csütörtök

Tudom, megfogadtam, hogy minden nap írok valamit a naplómba, de ezt egyszerűen nem sikerül teljesítenem. Nem az a baj, hogy nincs időm rá, vagy hogy nem történik semmi említésre méltó dolog. Mert történik. A suli gőzerővel megkezdődött, új tantárgyak, satöbbi; nem ez a probléma. Hanem, hogy írás helyett inkább szünet nélkül töröm a fejem, mihez kezdjek most.
Teljesen tanácstalan vagyok, és még saját magamban is kételkedek. Komolyan mondom, ilyen még sosem fordult elő velem. Abban a percben, hogy megláttam Patrikot, teljesen lefagytam, és erős a gyanúm, hogy úgy nézhettem rá, mint... Nem is tudom, talán, mint egy lógó nyelvű kutya. Átkozom a sorsot, amiért annak a srácnak pont a mi sulinkba és osztályunkba kellett jönnie. De tényleg! Mehetett volna az Antarktiszra, de felőlem akár a Holdra is, csak ne oda, ahol én vagyok. Minden sokkal egyszerűbb lenne nélküle.
Sziszi és csatlósai valószínűleg egyszerűen csak átnéznének rajtam, és nem is érdekelném őket, de így, hogy ez a fiú itt van, és nem mondhatnám, hogy első pillanattól fogva közömbös számomra, így régi jó „barátaim” szeretetének szintje még mindig a nullát söpri. Alulról.
Igen, Sziszivel három nap után sem tudtam elhitetni, hogy nem érdekel „élete szerelme”, úgy tesz, mintha meg se hallana, csak fenyegetőzik szünet nélkül az ikrekkel együtt. Próbálok nem foglalkozni vele, de ő az az ember, akiről nehéz nem tudomást venni. Pontosabban lehetetlen.
Meg sem próbálok jóban lenni vele, tudom, hogy hiába erőlködnék. Második óta gyűlöl, mert állítása szerint én öntöttem rá akkoriban egy tál levest az ebédlőben. Az más kérdés, hogy két méterrel arrébb álltam tőle, az igazi „tettes” pedig a konyhás néni volt; amikor pedig az említett asszony a védelmébe vett, és ártatlanságomat bizonygatta, Sziszi bűbájos mosollyal a fején közölte vele, hogy nagyon kedves, amiért engem véd, de nem szükséges, mert tudja az igazságot. Erre azóta sem tudok mit mondani, maximum elnevetem magam, ha rágondolok. Sziszi mindig is ilyen volt, úgyhogy már nem tud meglepni semmilyen húzásával sem. Mióta ismerem, azóta mást sem csinál, csak versenyzik velem, vagy megpróbál porig alázni. Persze nemcsak engem, de valamiért úgy érzem, engem tart a legfőbb ellenségének. Mindig ő volt az osztály legokosabb tanulója, ebből következően pedig a tanárok kedvence is. Igen ám, csakhogy ezt a helyet velem kellett megosztania. Persze nem mintha olyan „hű-de-okos-és-szorgalmas” lennék. Nem, erről szó sincs. Az egésznek az oka mindössze annyi, hogy az egész tanári kar nagyon jóban van anyukámmal, az ő lánya révén pedig nekem is jut bőven a kedvességből. Csak megérzés, de erősen gyanítom, ez sokat fog számítani az év végi osztályzataimnál, és talán meglesz rá az esély, hogy nem bukok meg töriből...
Na, nem mintha olyan buta lennék, csak az a helyzet, hogy egyszerűen nem megy a fejembe az a sok információ. Fogalmam sincs, mi ennek az oka, de így van. Ülhetnék a törifüzetem előtt órákig, akkor is ugyanannyi évszám lenne a fejemben, mint eddig, ami kereken egy. A születésem éve.
Eddig az volt a mázlim, hogy magántanuló voltam, anya meg értelemszerűen engedékenyebb, úgyhogy eddig megúsztam a törit, de ezután csak abban reménykedhetek, hogy Földesi továbbra is jóban van anyuval. Persze ez most úgy hangzott, mintha teljes mértékben kihasználnám a protekciómat, de ez nem így van. Én igazából egész sokat teszek a jó eredményeimért, de ettől függetlenül azért messze nem vagyok kitűnő. Persze van jópár ötösöm, de a jegyeim átlaga erősen a négyes felé hajlik. Szóval nem vagyok egy zseni, de azért azt nem mondanám, hogy az eszem nincs a helyén. Ellenben Sziszi... Ő aztán egy igazi észlény. De komolyan. Minden egyes tantárgyból csak ötöse van, és erre nagyon büszke is. Olyan nagyképű, hogy az valami eszméletlen. Mondjuk, ezzel így, ebben a formában semmi bajom sem lenne, ha engem békén hagyna, de ezt hiába kérném tőle. Akármit teszek, sosem fog szeretni. Bár arra nincs is szükségem, elég lenne, ha leszállna rólam.
Utálatát pedig csak tetézte ez az egész Patrik-ügy. Még szinte itthon sem voltam egy hónapot, de már szereztem egy ellenséget. Pontosabban visszakaptam egy régit. Három nap telt el az óta a bizonyos "első-látásra-megbabonázott-a-srác-akibe-az-ősellenségem-két-éve-szerelmes" incidens óta, és sajnos be kellett látnom, akárhogy is próbáltam, tényleg nem tudtam kiverni a fejemből Patrikot. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy beleszerettem. Egyszerűen csak ő egy olyan ember, akit nem tudsz elfelejteni. Nekem legalábbis nem sikerült. Nem mintha egy szót is beszéltem volna vele, de távolról azért elég sokszor figyeltem őt, és meg kellett állapítanom, az alapján, amit eddig megtudtam róla, igenis hozzám való srác. Jópár dologban hasonlítunk, de persze nem mindenben, és éppen ez az, ami tetszik benne.
Eddig csak messziről néztem, de Sziszi még ezt is kiszúrta, ennek következtében pedig ma sem volt nyugtom. Harmadik óra utáni szünetben arra lettem figyelmes, hogy megáll a padommal szemben, és egy nem túl kedves pillantás kíséretében lecsapja mindkét tenyerét az asztalomra. Kérdőn néztem a padon levő kezekre, majd követve azoknak vonalát, felemeltem a fejemet, és felhúzott szemöldökkel meredtem Sziszire.
- Parancsolsz valamit, vagy csak szereted csapkodni a berendezést? - néztem rá kérdőn.
- Ne hidd, hogy vicces vagy, mert nem! Arra még várnod kell, hogy nevessek egy aranyos kis „beszólásodon” – mutatott idézőjelet az ujjaival.
- Rátérnél a lényegre? Persze, ha olyanja is van a mondandódnak.
- Mondtam már, hogy nem vagy vicces.
- Na, most jól figyelj, Szilvia! - tenyereltem én is pontosan úgy az asztalomra, ahogy ő tette - Én meg azt mondtam már meg neked, azt hiszem pontosan elégszer ahhoz, hogy megértsd, hogy ne próbáljál még egyszer így beszélni velem, ugyanis erős a gyanúm, hogy néha elfelejted, nem te vagy a világ úrnője, hanem egy pontosan ugyanolyan ember, mint én vagy bárki más. Talán egy kicsit okosabb az átlagnál, de ettől még emberileg nem több, sőt. Én nem akarok veled rosszban lenni, de nem hagysz más választást. Ha még egyszer úgy beszélsz velem, mintha egy utolsó senki lennék, és le akarsz járatni az ócska szövegeddel, akkor inkább ehelyett szépen fogd magad, sétálj ki azon az ajtón, és menj ki az udvarra. Ott pont elég helyed lesz arra, hogy csendben élvezd a társaságodat, mert én személy szerint nem vagyok rá kíváncsi - fejeztem be mondandómat, majd felkaptam az almámat az asztalomról, és inkább én sétáltam ki a teremből, magam mögött hagyva a ledöbbent Sziszit. Biztos voltam benne, hogy miután ennyi mindent vágtam a fejéhez, valahogy bosszút fog állni, de nem érdekelt. Tegye azt. De engem nem fog megalázni mindenki előtt. Mindig is talpraesett voltam, és nem hagytam, hogy bárki szórakozzon velem. Persze ez nem jelentette azt soha, hogy belülről ugyanilyen erős voltam.
De a helyzet az, hogy bár fiatal vagyok, annyit azért tudok, csak akkor bántanak, ha hagyod, hogy ezt tegyék.


Alíz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése