Remélem tetszeni fog ez a bejegyzés!
Kérlek benneteket, hogy kommenteljetek, akkor is, ha nem tetszik valami a blogon, mert csak így tudok változtatni és javulni. :)
xxxRia
Szeptember 1. - Hétfő
Te jó ég! Ennyi a hozzáfűznivalóm a mai naphoz. Hú… Na, jó, akkor tekerjünk vissza a reggelhez.
Már negyed hétkor kipattant a szemem, és eszem ágában sem volt visszaaludni, úgyhogy inkább felkeltem, és felöltöztem. Fehér csőnadrág, szürke alapon fehér pöttyös felső és nyári bakancs. Tökéletes "vissza a régi suliba, miután hazajöttem a világ másik végéről" szerelésnek minősül. Felkaptam az újonnan kapott fekete válltáskámat a székemről, majd lerobogtam a lépcsőn.
Miután megreggeliztem, hatalmas vigyorral az arcomon megálltam anya előtt, jelezve: indulhatunk. Vette a lapot, úgyhogy apától elköszönve, beültünk a kocsiba, majd elindultunk. Szerencsére anyát velem együtt visszavették a régi sulimba, úgyhogy el tudott vinni, és nem kellett gyalogolnom, ha már egyszer ugyanoda megyünk.
Az iskola előtt leparkolva idegesen szálltam ki az autóból, és anyával együtt indultam az épület felé. Az ajtó előtt megálltam, majd felnéztem a fejem fölött lévő táblára, ami az iskola nevét hirdette. Ady Endre Általános Iskola és Gimnázium. Hát akkor, üdv újra itt!
Nagy levegőt vettem majd követve anyát, benyitottam az aulába. Ahogy körülnéztem, elfogott egyfajta "dezsávű" érzés. Kör alakú terem, közepén egy oszloppal, a falak kék színben pompáznak. Alsósok futkároznak és nevetgélnek mindenfelé, elszórtan felsősök üldögélnek a fal mentén felállított székeken, gimiseknek nyoma sincs. Bizony, ez itt a reggeli ügyelet, amikor még mindenkinek korán van, de a szülők már dolgoznak, a gyerek meg nem maradhat otthon, mert még kicsi vagy csak unatkozna, úgyhogy inkább az osztálytársaival találkozik. Én elsős korom óta mindig itt voltam a korai órákban, mivel akkor még muszáj volt, hisz anyáék nem akartak otthon hagyni, de aztán megszerettem itt, és később is bejártam ilyenkor anyával együtt, aki ugyebár mindenképpen jött volna.
- Akkor én megyek, rendben? - nézett rám anyu.
- Ööö, oké - bólintottam, majd megöleltem, és néztem, ahogy felsétál a lépcsőn a tanári felé. Mikor eltűnt, esetlenül körbenéztem. Kiszúrtam egy üres széket az ajtóval szemben, és elindultam felé. Elhaladva az ügyeletes tanár mellett köszöntem neki (nem ismertem, biztos új), majd letelepedtem a kiszemelt helyre. Előszedtem a könyvemet a táskámból, és olvasni kezdtem. Negyed órája ülhettem ott, amikor hirtelen egy árnyék takarta el a lapokat.
Óvatosan felnéztem, mire egy holtsápadt lányéval találkozott a tekintetem. Rögtön felismertem. Szőke haj, sötétzöld szem, az elmaradhatatlan szerencsekarkötő, amit még tőlem kapott, mikor elutaztam. Nem lehetett más, mint Daniella.
- Ááááá! - kapcsolt hirtelen, majd teljes súlyával rám vetette magát és olyan szorosan megölelt, hogy azt hittem, megfulladok. Mosolyogva viszonoztam az ölelést, és óvatosan eltoltam magamtól, majd felálltam.
- Meglepetés! – tártam szét a karjaimat, mire újra megölelt.
- Te meg hogy kerülsz ide? Nem is szóltál, hogy visszajöttetek! És milyen volt Amerika? Találkoztál valaki híressel? Készen lettek a filmek? Szólalj már meg, te hülye! - rázott meg, mire felnevettem, és visszaültem a helyemre, ő pedig letelepedett mellém.
- Először is, azért nem szóltam, mert meglepetésnek szántam. Amerika csodálatos volt, igen találkoztam pár hírességgel, és igen, kész vannak a filmek - válaszoltam meg sorban a kérdéseit, de sürgető tekintetét látva megint felnevettem, és elkezdtem mesélni mindent, ami két év alatt történt velem. Legalábbis egy kis részét.
- Jaj, el sem tudod hinni, mennyire hiányoztál! - közölte, vagy huszadjára.
- Te is nekem! Azt hittem, már elfelejtettetek...
- Soha! - jelentette ki, és ezzel egy időben hallottam, hogy valaki megáll mögöttem, majd megszólal.
- Ez meg ki?
Már negyed hétkor kipattant a szemem, és eszem ágában sem volt visszaaludni, úgyhogy inkább felkeltem, és felöltöztem. Fehér csőnadrág, szürke alapon fehér pöttyös felső és nyári bakancs. Tökéletes "vissza a régi suliba, miután hazajöttem a világ másik végéről" szerelésnek minősül. Felkaptam az újonnan kapott fekete válltáskámat a székemről, majd lerobogtam a lépcsőn.
Miután megreggeliztem, hatalmas vigyorral az arcomon megálltam anya előtt, jelezve: indulhatunk. Vette a lapot, úgyhogy apától elköszönve, beültünk a kocsiba, majd elindultunk. Szerencsére anyát velem együtt visszavették a régi sulimba, úgyhogy el tudott vinni, és nem kellett gyalogolnom, ha már egyszer ugyanoda megyünk.
Az iskola előtt leparkolva idegesen szálltam ki az autóból, és anyával együtt indultam az épület felé. Az ajtó előtt megálltam, majd felnéztem a fejem fölött lévő táblára, ami az iskola nevét hirdette. Ady Endre Általános Iskola és Gimnázium. Hát akkor, üdv újra itt!
Nagy levegőt vettem majd követve anyát, benyitottam az aulába. Ahogy körülnéztem, elfogott egyfajta "dezsávű" érzés. Kör alakú terem, közepén egy oszloppal, a falak kék színben pompáznak. Alsósok futkároznak és nevetgélnek mindenfelé, elszórtan felsősök üldögélnek a fal mentén felállított székeken, gimiseknek nyoma sincs. Bizony, ez itt a reggeli ügyelet, amikor még mindenkinek korán van, de a szülők már dolgoznak, a gyerek meg nem maradhat otthon, mert még kicsi vagy csak unatkozna, úgyhogy inkább az osztálytársaival találkozik. Én elsős korom óta mindig itt voltam a korai órákban, mivel akkor még muszáj volt, hisz anyáék nem akartak otthon hagyni, de aztán megszerettem itt, és később is bejártam ilyenkor anyával együtt, aki ugyebár mindenképpen jött volna.
- Akkor én megyek, rendben? - nézett rám anyu.
- Ööö, oké - bólintottam, majd megöleltem, és néztem, ahogy felsétál a lépcsőn a tanári felé. Mikor eltűnt, esetlenül körbenéztem. Kiszúrtam egy üres széket az ajtóval szemben, és elindultam felé. Elhaladva az ügyeletes tanár mellett köszöntem neki (nem ismertem, biztos új), majd letelepedtem a kiszemelt helyre. Előszedtem a könyvemet a táskámból, és olvasni kezdtem. Negyed órája ülhettem ott, amikor hirtelen egy árnyék takarta el a lapokat.
Óvatosan felnéztem, mire egy holtsápadt lányéval találkozott a tekintetem. Rögtön felismertem. Szőke haj, sötétzöld szem, az elmaradhatatlan szerencsekarkötő, amit még tőlem kapott, mikor elutaztam. Nem lehetett más, mint Daniella.
- Ááááá! - kapcsolt hirtelen, majd teljes súlyával rám vetette magát és olyan szorosan megölelt, hogy azt hittem, megfulladok. Mosolyogva viszonoztam az ölelést, és óvatosan eltoltam magamtól, majd felálltam.
- Meglepetés! – tártam szét a karjaimat, mire újra megölelt.
- Te meg hogy kerülsz ide? Nem is szóltál, hogy visszajöttetek! És milyen volt Amerika? Találkoztál valaki híressel? Készen lettek a filmek? Szólalj már meg, te hülye! - rázott meg, mire felnevettem, és visszaültem a helyemre, ő pedig letelepedett mellém.
- Először is, azért nem szóltam, mert meglepetésnek szántam. Amerika csodálatos volt, igen találkoztam pár hírességgel, és igen, kész vannak a filmek - válaszoltam meg sorban a kérdéseit, de sürgető tekintetét látva megint felnevettem, és elkezdtem mesélni mindent, ami két év alatt történt velem. Legalábbis egy kis részét.
- Jaj, el sem tudod hinni, mennyire hiányoztál! - közölte, vagy huszadjára.
- Te is nekem! Azt hittem, már elfelejtettetek...
- Soha! - jelentette ki, és ezzel egy időben hallottam, hogy valaki megáll mögöttem, majd megszólal.
- Ez meg ki?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése